Vessük el a víz összetételét, a kávé származási helyét, a különböző pörkölési módokat. Beszéljünk csak arról, hogy ha bemegyek egy akármilyen kávézóba, étterembe, bisztróba, büfébe, akkor mit várok el, ha azt mondom, hogy „egy presszókávét kérek szépen”.

 

Hát, bizony, én 30 ml sötétbarna italt várok, világosabb cremával a tetején. Ennyi. Az már az én egyéni ízlésem, hogy nem a bécsi, hanem az olaszos pörkölést szeretem, szóval ne legyen savanyú (házi szóhasználatban „fosatós”). A presszó minden kávék alfája, az összes kávé lelke. Ha nem jó a presszó, nem lesz jó a cappuccino, a latte, a jeges kávé. Ha nem jó a pörköltalap, akkor a vasárnapi ebédnek annyi. Vagy hogy egy aktuálisabb példát mondjak: ha béna a kovász, béna lesz a kenyér is. Lesz ugyan valamilyen, de se szép, se finom.

 

Ismeretlen helyen kávét inni rizikós. Ki kell várni, hogy a szomszédos asztalokhoz kihozzanak egyet. Vagy meg kell nézni a kávéscsészéket (sok helyen olyan feliratú a csésze, amilyen a kávé) és a kávégépet. Persze a pultos is tévedhet, mert fogalma sincs, hogy rosszul van beállítva a kávégép, vagy mennyi kávét kell használni, és hogyan kell tömöríteni. A legrosszabb, ha jó a kávégép, jó a kávé, és mégis savanyút kapok, ez többnyire annak a jele, hogy nem mossák el a kávékart, és ráég a zacc az előző kávékból.

A halálom az, amikor kérek egy presszót, és hoznak egy iszonyúan forró híg löttyöt, csurig töltve a presszós csészét. Pontosan tudom, hogy az egy húszezer forintos automata kávéfőzővel készült, ami hírből sem ismeri a 9 bar nyomást, tömörítőt meg sose látott. Crema sehol, légbuborékok úszkálnak a tetején. Ennél még a kotyogós is jobb.

 

Aztán vannak az italautomaták, amikor nincs más lehetőség, de kell egy kávé. Itt nyilván nem várok el minőséget, de a „rövid” előválasztó gomb biztos dísznek van, mert hiába nyomom meg a biztonság kedvéért az espresso gomb előtt, tuti, hogy legalább 1 deci lesz a kávé. És fosatós. Minden automatás kávé.

 

Németországban és Amerikában is bajban lennék. Isszák ezeket a vizespohárnyi rettenetes dolgokat, hat ilyen vödröt egyensúlyoznak a pohártartókban az irodaházak folyosóján. Felmerül bennem a kérdés, hogy az amerikai sorozatokban mindenki mindig tejeskávét iszik? Vagy náluk tényleg ez „a” kávé? A „nekem is hozz egy kávét” az automatikusan ez a kávénak csúfolt valami? Ausztria ilyen szempontból (is) csodálatos, náluk van espresso (hosszú-presszónak mondanám), kleine espresso (rendes presszó), meg kleine brauner (presszó tejszínnel). Ott sem lehet csak úgy „egy kávét” kérni, mert megkérdezik, hogy milyet. Náluk a cappucino körül van egy kis anomália, mert a kapucínert értik rajta, ami tejszínhabos presszó. Bár a 2010-es évek nagy kávéforradalma miatt ez is egységesülni látszik.

 

Ha vendégségbe megyek, mindig kínos kérdés a „kértek egy kávét?”. Többször belefutottam, hogy igent mondtam, milyen kedves. Aztán azt láttam, hogy kinyitja a konyhaszekrényt, és kivesz belőle három tasak Nescafé 2in1-t. Ökölbe szorult az arcom, és láttam magam, ahogy azt kiabálom, hogy neeeeeee, miközben lassított felvételben felugrom, és kiütöm a kezéből, hogy megmentsem az emberiséget. De inkább csak azt mondtam, bocsi, ebből nem kérek. Mondhat bárki bármit, hogy kávéból készül. Ez. Nem. Kávé. Eleve hogy instant. A kávét nem feloldjuk a vízben, hanem átpréseljük rajta a vizet. Meg hogy granulátum. Jézusom. Főzz Gordon Ramsay-nek egy Knorr levest, és győzd meg, hogy az egy leves. Értem, hogy a világháborúban a katonáknak milyen jól jött, de nincs világháború és nem vagyok katona.

 

Három évig voltam pultos és pincér – ez talán későbbi Dekameronok tárgya lehet. Ott tanultam meg kávét főzni. Sajnos nem volt szerencsém a régi, gőzkaros kávégéphez, bár azt nagyon szívesen megtanulnám. Aki azzal tud főzni, az mindent tud. (Helyesbítek: aki Hamvai Kornélnak tud jó kávét főzni, az mindent tud. Arra büszke vagyok, hogy Kornél a mi kávénk miatt szokott át hozzánk az addigi törzshelyéről, részben nekem is köszönhető megannyi fordítás és szövegkönyv.) A kedvenc részem a kávéfőzésben az, amikor a crema még nem ül meg a tetején, hanem gomolyog a kávé feketéjében, aztán szép lassan kettéválik a kávé és a crema.

 

Nemrégiben végre sikerült nem aranyárban szereznem egy Gaggia otthoni kávégépet. Előtte volt már kapszulás gépem, de egyrészt sírtam a műanyag szemét miatt (akkoriban még nem volt se pod, se újratölthető kapszula), másrészt megszüntették azt a kapszulát, amit szerettem, harmadrészt napi 6 kávét iszunk ketten, kapszulással ez anyagi csőd. Visszatértem a kotyogósra, és vártam a megfelelő pillanatot. És eljöve az interneten egy alig használt Gaggia Classic, még régi mechanikás. Karos, egyszemélyes és kétszemélyes szűrővel. Busszal vittem haza a város másik végéből, leszakadt a karom. De megérte, és miután kitapasztaltuk a megfelelő kávét, mennyiséget, kánaánban teltek a napok, hetek, hónapok. Aztán beütött a korona. Tudom, first world problem, de lejöttünk a nyaralóba (don’t panic, nem megyünk ki, de legalább van kert), és itt nem tudtuk volna hová tenni a gépet. Hónapokra visszatérni a kotyogósra, hát, egynek jó, de ha van jobb, miért ne? És volt. Egy hosszabb németországi tartózkodás során tettünk szert egy kézi kávéfőzőre. A szálláson ugyanis csak az a papírtölcséres-leöntős kávéfőző volt, ami ugye… hát nem kávé. És akkor lett ez a Handpresso nevű csoda, ami úgy működik, mint egy biciklipumpa. Felpumpálom a nyomást, beleöntöm a forróvizet, beleteszem a kávét, rácsavarom a szűrőt, és megnyomom a gombot. És jön a kávé. Cremával. Nem egy Gaggia, de jelentősen jobban hasonlít egy presszókávéra, mint bármi más, ami nem kávégéppel készül. Így most reggelente pumpálunk.

 

A rendes presszó meg így készül: 7 gramm kávé, egyenletes tömörítés, 9 bar nyomás, 25 mp alatt folyik le, és 25-30 ml lesz a végeredmény. Ez a presszókávé.