Aki állandó loholásban élt, mint én, annak egyelőre és egyáltalán nem állt meg az élet harminchat nappal ezelőtt, legfeljebb most nem hazai és külföldi városok színházai között száguldozom, hanem a hálószoba, a dolgozószoba és a konyha háromszögében bolyongok egy laptoppal a kezemben. Van ennek előnye, például ritkábban kell borotválkozni, egy-egy pólóról kiderül, hogy meglepően sokáig bírja a gyűrődést, és az íróasztalom mélyrétegeiben is különös felfedezéseket tettem már, de elég ebből, lássuk, mire mentem a fenti jó tanáccsal.

 

Miközben szűkebb területemen, jelesül a színházban, úgy érzem, hogy viszonylag képben vagyok, hihetetlen lemaradásaim vannak más régiókban. Amikor azt látom és hallom, hogy körülöttem gyakorlatilag mindenki éjt nappallá téve sorozatokat néz, amikor az arcomba tolják ismeretlen ismerősök, hogy ezt mindenképp meg kell nézni, azt viszont azonnal, de ha ezt a kettőt esetleg mégsem, akkor szóba se állok veled, amíg a harmadikról nem írsz egy legalább kétszázszavas beszámolót, szóval ilyenkor egyrészt bekapcsol a dafke üzemmód, másrészt kellemetlenül retrográdnak érzem magamat. Igen, türelmetlen vagyok, tényleg sajnálom rá az időt, és igen, a kilencedik évad négyszázhuszonhatodik egyórás epizódjánál nem tud nem eszembe jutni, hogy ez csak átverés.

 

Szóval, amiket megnéztem, azok többnyire hat-nyolc részes, egy-két évados kis gyöngyszemek, amik vagy a téma, vagy a színészek, vagy mindkettő miatt érdekeltek. De mondom, elhatároztam, hogy erőt veszek magamon, elég a színházból, nyíljon ki a világ végre, kértem is szakértői segítséget, ide nekem azzal a sorozattal, ami rövid, friss, vicces, okos. Ja és rövid. Ha akad benne pici gondolat, nem fogok ellene tiltakozni, de azért e téren se essünk túlzásokba. A mindig megbízható B.Gy. szállította is a jó választ: az én sorozatom az összesen tizenkét darab, egyenként 27 perces epizódból álló Fleabag. (Update: működik a telepátia. Amint a bekezdést leírtam, ezt a linket kaptam Sz.Zs.-tól, itt van már a Kánaán!)

 

Lehet botránkozni, nem, nem is hallottam róla korábban. Nem tudtam, hogy a sorozatot író és előadó színésznő, Phoebe Waller-Bridge 2013-as, hasonló című monodrámája volt a kiindulópont, hogy a 2016-os első televíziós évad után három évet kellett várni a második szezonra, ahogy azt sem, hogy a bő egyórás darab, meg persze a belőle kinőtt sorozat a kritikusok, a nézők és a díjosztók kegyeit egyaránt élvezi. A hardcore rajongóktól előre is bocs, a bennem élő csecsemő naivan csodálkozik rá, milyen jó kis sorozat ez.

 

Waller-Bridge időközben celeb lett, de úgy tűnik nekem, hogy a normálisabb fajtából, aki most a befolyását arra használja, amire való: a szupersikeres előadás profi felvételét már négy fontért bárki kikölcsönözheti. Az így befolyt pénz jó helyre megy, lám, úgy is lehet adakozni, hogy közben sírunk a röhögéstől. (Amúgy a minimalista, végig egy magas széken ülve mesélő színésznőt középpontba helyező színpadi verzió videójával ha van bajom, legfeljebb annyi, amennyi itthon, amikor a bennfentes előreröhögőkkel kerülök egy nézőtérre. Ők azok, akik már huszadszor látják az előadást, és kötelességüknek érzik felhívni a szerintük retardált többi néző figyelmét arra, hogy most kell kacagni. A 2019-es felvételen világosan érezni, ahogy a közönség jelentős része tornáztatja a rekeszizmait, hogy kéjesen visíthasson, ahol van poén. És van bőven, de Waller-Bridge szerencsére igen precíz színész, nem viszi el a kacagásvonat.)

 

Fleabag, ha nagyon akarom, Bolhafészek, de hát elég gagyi ez a magyar cím, és tán az angol angolok se veszik elsőre, mi mindenre utal a színésznő fiatalkori gúnyneve: benne van az állandó nyüzsgés, a vibrálás, a rendetlenség, a káosz, de valamiféle kosz, mocsok, igénytelenség is. Ha már bolha, akkor persze, csíp és viszket is rendesen, nincs olyan pillanat, amikor jólesne vele a találkozás. Szemtelen, mindig ott van és azt csinálja, ahol és amit nem kellene, viszont simán ülhetne modellt a politikai inkorrektség szobrához. Korunk szuperhősnője ő, amúgy meg szólok, hogy időközben a fleabagging randiterminus lett: alkalmazzuk bátran azon barátainkra, akik konzekvensen nem a megfelelő személlyel jönnek össze. 

 

A kívülálló, akinek az élete maga a megtestesült harmónia (…), remekül szórakozik a főszereplő csetlés-botlásain. Sosem voltam még harmincas évei elején járó szingli nő Londonban, így kényelmes távlatból szemlélhetem a főhősnő – most tűnik csak fel, nincs is neve a sorozatban, jé – vicces bénázásait. A Fleabag tulajdonképpen lassú lefolyású felnövéstörténet, ami leginkább az egyet előre, hármat hátra koreográfiáját követi, hogy aztán legvégül mégis eljusson egy nyugvópontfélére. Vagy nem, mindenesetre a második évad végén nincs hiányérzetem: jobban szeretem a levegőben maradó titkot, mint a kimondott tanulságot. 

 

A monológ megpendíti azokat a témákat, amiket a sorozat bővebben, de sosem túlbeszélve kifejt. Waller-Bridge már a színpadon remek volt abban, ahogyan a családját és egyéb állatfajtákat felskiccelte, de a sorozat nagy erénye, hogy miközben megőrizte a karikaturisztikus megközelítést, a jól válogatott színészgárda révén korántsem csupán elnagyolt rajzokat kapunk. Ahogy Fleabag a legkínosabb helyzetekben is – vagyis főleg olyankor – kinéz a kamerába és kommentálja, hogy éppen mit miért csinál vagy gondol, a filmkritikusok által hivatalosan elcsépelt megoldásnak van minősítve, de szerencsére ez engem egyáltalán nem zavar. 

 

Abszolút kedvencem az egyébként is csodálatos Olivia Colman, aki itt Fleabag és kontrollmániás, riadtőzike-arcú tesója, Claire keresztanyja, nem mellesleg apjuk leendő felesége. Tenyérbemászó, gátlástalan szörnyeteg, aki manipulál, zsarol és bosszút áll, és közben mégis csak nevetni lehet rajta. És hát ott van minden idők Moriartyja, vagyis Andrew Scott, aki itt papi ruhát ölt (de hányszor és milyeneket a második évadban!), és gyakorlatilag az egyetlen a tizenkét epizódban, aki úgy-ahogy képes szót érteni az öntörvényű Fleabaggel. Szentimenti verzióban mondanám, hogy olyan a kapcsolatuk, mint a kis hercegé meg a rókáé, de ha valami, az érzelgősség távol áll a sorozattól.

 

Nyilván van, akinek Fleabag trágár meg közönséges, pedig ő csak hangosan mondja ki, amit mi is gyakran érzünk reménytelen hétköznapi szitukban. De nem ettől olyan izgalmas a csaj, hanem – és itt van a nem is olyan pici gondolat, amit engedélyeztem pár bekezdéssel feljebb – azért, mert a sok, egyszerre banális és abszurd kaland közben is jó dramaturgiai érzékkel becsempésződik a saját esendősége és sérülékenysége. Hogy azok zokognak belül, akiknek amúgy a legnagyobb a pofája? Igen, konyhafilozófia, de azért van benne valami.