A Revizor Dekameronja 34. nap
2020.04.14.

Kedves Naplóm, ezt most tényleg csak neked vallom meg, mert a pillanat a legkevésbé sem kedvez a téma érdemi megtárgyalásának - de igen nagy bajok vannak a versmondás körül. LÁSZLÓ FERENC NAPLÓJA,

Az óvóhelyen tudvalevőleg mellőzzük a koszt bírálatát, a süllyedő hajón pedig nem minősítjük utastársaink henye öltözködését. Bizonyos esetekben az ízlésalapú kritikai megjegyzéseknek nincs helye, s mi mindannyian most egészen kis túlzással épp ilyesforma helyzetben leledzünk immár egy bő hónapja. Vagyis a közös  baj kellős közepén elsősorban hálát kell éreznünk, de legalábbis tanúsítanunk mindazok iránt, akik a maguk szobafogságából produkcióikkal átüzennek nekünk. Akkor is, ha tudható, hogy ez a nagyvonalú gesztus számukra legalább annyira fontos, mint számunkra. Itt vagyunk egymásnak, művészek és nézők - s ez a közösségtudat kétségkívül erősebbé és hangsúlyosabbá is vált az elmúlt néhány hét során.
 
Latinovits Zoltán szaval
Latinovits Zoltán szaval
Csakhogy - és innentől fokozott elővigyázatosság szükségeltetik! - a netes közönség elé bocsájtott produkciók olykor akarva-akaratlanul rájátszanak a helyzet által teremtett, extra módon megértő légkörre, néha pedig egyenesen vissza is élnek azzal. S ami még ennél is kényesebb probléma: a most dömpingben ránk zúduló élő és felvételről közzé tett előadások, műsorok és performanszok valósággal arcbamászóvá tehetnek olyan gondokat, amelyeket korábban, ha érzékeltünk is, nem volt muszáj kihangosítva tudatosítanunk magunkkal és környezetünkkel. Így például legkésőbb a múlt szombati Költészet Napján azt, hogy a versmondás technikája - és helye, sőt célja - körül részint bajok, részint megválaszolatlan kérdések vannak.
 
A probléma persze valójában egyáltalán nem új keletű. Magam először bő két évtizede, a Magyar Rádió Petőfi Sándor minden verse című sorozatát hallgatva észleltem, hogy valami törés következett be a versmondás színészi gyakorlatában. Vagyis hogy e nagyralátó vállalkozás archív és újonnan rögzített fele között ordító különbség támadt, méghozzá helyenként a szó legszorosabb értelmében: keressenek csak rá a Youtube-on A Tisza című versre egyik Kossuth-díjas művésznőnk előadásában! A legnyilvánvalóbb különbség, azaz a színészi orgánumok szinte teljes kiveszése önmagában még nem eredményezte volna a hagyomány megszakadását. Ennél ugyanis sokkalta súlyosabb gondot jelentett e téren már húsz éve is, hogy egyrészt általánosan elbizonytalanodott a versmondás funkciója (kinek, milyen pozícióból és miért is mond verset a színész?), s hogy másrészt a verses szöveg alapvető kezelése, vagyis a szövegértés, -értelmezés és versérzék terén alsó, közép és felsőfokú pedagógiai hiányosságok váltak félreismerhetetlenné.
 
Az utóbbi gond észleléséhez még csak szavaltatni sem kellett a magyar színészek tekintélyes hányadát, elég volt megtapasztalni küzdelmeiket bármely verses szövegezésű drámai alkotással a színpadon. A boldogító kivételeket itt most éppúgy nem nevesíteném, akárcsak a legrosszabb példákat, legyen elég az általános látlelet: a rím és a metrum jó ideje a magyar színész engesztelhetetlen ellenfelének tetszik, akár Shakespeare-fordítást, akár Téreyt kell is a művésznek recitálnia.
 
Félreértés ne essék, régen sem boldogult minden színész a verses szöveggel. A társalgási színészek például rendszerint éppen ezért kerülték nagy ívben a klasszikus szerepeket és a verses pódiumszerepléseket. Páger Antal versmondását éppúgy nem őrzi a kollektív emlékezet, mint Kiss Manyiét vagy Dajka Margitét. (Tolnay Klárira is talán csak a John Anderson, szívem, John előadása okán emlékezhetünk versmondói minőségében.) De a jelenkori magyar színész mintha kevésbé érezné a saját korlátjait (vagy kevésbé aggódna azok miatt), s ezt különösen a kampányszerű, döntően évfordulós versmondó vállalkozások teszik feltűnővé. Igaz, e kampányok, mint kiválólag a 24.hu 2018-19-es Ady-sorozata, olykor szándékoltan el is törlik a professzionalitás határvonalát: alkalmasint inkább a mozgósítható celebek meg a kattintások számát növelendő, semmint a versmondás körüli kollektív ethosz megteremtésének vágyától sarkallva. (Az meg már véralkattól függően elszomorítónak vagy épp pikánsnak egyaránt ítélhető, ha ilyenkor kiderül, hogy az ünnepelt színművész meg a díjbirkózó/stylist/bankrabló teljesítménye között nem feltétlenül detektálható érdemi szintkülönbség.)
 
Az elmúlt öt hétben, s különösen múlt szombat táján mindez a korábbiaknál is intenzívebben vált érzékletessé. S korántsem csupán az olyan, eredendően kudarcra ítélt vállalkozások hallatán, mint amilyen a Nemzeti Színház társulati kalákában előadott Esti kérdése volt, mert bizony a Katonások is meg-megszenvedtek a Szép versekkel: tördelve a ritmust, vakációnyi szüneteket tartva, olykor erősen túljátszva, de alulartikulálva a szövegeket. A hálás-hálátlan közönség a maga elszigeteltségéből nem tud megoldást javasolni. Csodaszer nincs, legfeljebb egy kéretlen tanács: egyáltalán nem muszáj verset mondani.
Címkék: Revizor Dekameron