A hagyatékot dicséretes/sajnálatos gyorsasággal feldolgoztuk. A nem kívánt nagyobb darabokat elajándékoztuk, a műtárgypiacon (nem is volt még akkor) értékesíthetőket anyám eladta. Fogalmam sincs, hová lett ilyenformán Glatz Oszkár Almát hámozó lány a tornácon vagy hasonló című képe, amitől ugyan féltem és ronda volt, de hát mégis. Kicsit se bánom a vitrint a nippekkel. Kicsit bánom az egyszerű, sárga Zsolnay-kávéskészletet. És nagyon bánom a teljes art deco szobabútort, amiből csak egy ülésre teljességgel alkalmatlan ülőgarnitúrát tudtam kimenteni. Még ennél is jobban bánom a zsúrkocsit, bár be kell ismernem, nem vagyok egy zsúrkocsis típus.
Ja, a komód is maradt, azon évekig gyereket pelenkáztunk, utána tettük ki hálátlanul a szűrét. Könyv nem volt túl sok, szégyenszemre nem tudom, mi lett velük, kettőt hoztam csak el. Törökné Kovács Hermin Galambkisasszony című regénye (Pallas Rt. 1931) a pöttyös könyvek előfutára formai értelemben is, mert tűpöttyös sötétkék ripszselyembe van kötve. A másik könyv nagyanyám szakácskönyve volt, amit a közelgő gyerekszülés miatt valami fiókba suvasztottam.
Egy házassággal és jó évtizeddel odébb kezdett komolyabban érdekelni a főzés. A nippek, a bútorok emlékei közül előtolakodott a maceszgombócé. Az obligát húslevessel együtt. És nem a húsleves okozta a gondot. Némileg papírízű ismereteim szerint a húsleveshez libaleves dukált. Nagyanyám valószínűleg sosem főzött libalevest, csak marhát, de az abban foglalt maceszgombóc maga volt a platóni maceszgombóc-idea tökéletes megtestesülése. Nem volt nagy, de kicsi se, nem volt trutymósan lágy és bántóan kemény se, de bele lehetett harapni. A húsleves aromáján is átütött az a kicsit füstös íz, amit a nyers maceszlapot ropogtatva is érez az ember. Petrezselymet nem látott az a gombóc, bár ezen lehet vitatkozni, de hogy olyan úri huncutságokat, mint Piros Aranyat és gyömbért nem, arra akár meg is esküszöm.
Próbálkoztam szakácskönyvekből, meg a neten is, bár a gasztroforradalmon jócskán innen voltunk még, azt se tudtuk, a gasztroblogger mi fán terem, de a platóni maceszgombóc-ideának sajnos csak silány földi képmásait tudtam létrehozni. Megették ugyan lelkesen, hiába magyaráztam, hogy a lényegnek, az örök és változatlan lényegnek nem sikerült a közelébe jutnunk.
Visszafojtott lélegzettel lapozgattam, tudtam, igazi beavatás, de legalábbis döntő fordulat előtt állok: mindjárt bepillantást nyerhetek a titokba, amelynek birtokában majd biztos kézzel készíthetem a TÖKÉLETES, az IGAZI, ESSZENCIÁLIS nagyanyai maceszgombócot. Végre elértem az M-hez. A 123. oldalon nem volt semmi. A 124-en sem. A 125-en és a 126-on sem. Újra átböngésztem az összes M-es oldalt. Aztán a 127-re lapoztam, ami üres volt, de a két oldal között megbújt egy névjegynél kisebb újságkivágás. Az Új Élet hetilapból kivágott recept volt, sárga, összefogdosott, agyonhasznált. Nyilván több évtizedes. Rajta a nagyanyám egyszeri és megismételhetetlen, mitikus konyhaművészeti remeke. Szerzője Katz Aranka.
Íme: Maceszgombóc 1 lap megáztatott és kifacsart maceszt elkeverünk 3 tojással, 3-4-ek zsírral v. olajjal, fűszerekkel (bors, gyömbér, só). Maceszlisztet adunk hozzá, hogy zsenge masszát kapjunk. 1-2 óra pihentetés. Forrásban lévő húslevesbe kis gombócokat formálunk, kifőzzük.
Azóta gátlástalanul improvizálok és építem a saját mítoszomat.