Balla Zsófia: A darázs fészke
2020.04.19.

A jelentős költő esszéit, irodalmi reflexióit gyűjtötte össze ebben a kötetben. Beszélt egy könyvégetésről is, amelynek szemtanúja volt. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

Ez igen bizarr történet. Nem hasonlít azokra a könyv-autodafékra, amelyek ünnepi-karneváli körülmények között akarják kitörölni az emlékezetből egy-egy szellemi-politikai irányzat nyomait, s amelynek rettenetes fényképei közül sajnos magyarokat is ismerünk. Nem, itt valamiféle – talán elkerülhetetlen – könyvtári szelektálásról volt szó, még a múlt század hatvanas éveiben, a kolozsvári Zenelíceum udvarán. A növendékek, köztük Balla Zsófia, a nagyszüneteket itt töltötték, de most tanárok állták az útjukat és az udvaron lobogott a tűz; könyvek és kották égtek. Ám ez nem maradt láthatatlan, a fenti ablakokból éppúgy ráeshetett a tekintet, mint ahogy a tanári sorfalon mégis csak át-átszökdöső diákok is tanúi voltak. Nincs magyarázat rá, hogy miért így, s miért akkor csinálták, miért nem ajánlották fel elvitelre a nyomtatványokat. Az írott szavak és hangjegyek pusztulása, s a tanárok – talán valamiféle szégyenből eredő – erőszakossága mindenesetre beégett a költő emlékezetébe.


Balla Zsófia értekező lírának nevezi alcímében könyve műfaját. Ezzel a kifejezéssel először Balla idősebb barátnőjénél, a szintén kolozsvári irodalmárnál, Szilágyi Júliánál találkoztam, aki az esszé műfaját határozta meg így. De nem egészen ugyanarra gondolnak. Balla nem az esszé általában vett személyes jellegére utal, hanem arra, hogy írásaiban mindig minden pillanatban a lírikus beszél. Méghozzá két formában: emlékei személyes ihletére hagyatkozva, s költői élményeire, a költészet hatalmára. Ez utóbbi is kettős: foglalkoztatja a vers, a mű misztériuma és értelmezhetősége. Saját műveiről is megvilágító megjegyzéseket tesz, de másokéról, a világirodalomból és a magyar irodalomból, még inkább. Mindezek a témák nem mindig különíthetők el, de ha értelmezni akarjuk a kötetet, kísérletet kell tennünk rá.

Huszonhét éve él Budapesten, negyvennégy évet élt Kolozsváron. Az bátorít ennek megemlítésére, hogy kötete utolsó írása az eltelt hetven évéről szól. A nagy egzisztenciális döntés és fordulat, s lírai következményei alapvetően foglalkoztatják. A kolozsvári emlékek – a darázsfészek – fénytörése Budapesten. Kolozsvár és Graz, ahol megérti, hogy a hasonlóságok a közös múlttól, a Monarchiától erednek, ahogy – valóban – Trieszt és Lemberg, Budapest és Bécs is emlékeztet egymásra. Az erdélyi nyelv, a budapesti nyelv. A helyváltoztató költők, az emigránsok, a nyelvet megőrzők és a nyelvet váltók. Mikes Kelemen, Heine, Nabokov, Seamus Heaney. James Joyce, Rilke, Joseph Conrad, Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Joszif Brodszkij, Milan Kundera, Márai. Vagy, hogy egy Ballától távol eső népszerű költőt és dalnokot is megidézzek, Stinget: „I'm an alien, I'm a legal alien / I'm an Englishman in New York.” Mindez sors- és poétikai kérdések garmadáját veti föl, az idegen nyelv és a saját nyelv viszonyát, a saját nyelv és az azonos, de mégsem azonos nyelv viszonyát. Szavak, amelyek érthetetlenek, idegenszerűek itt vagy amott. (Emlékszem, amikor az újvidéki költőt, Danyi Magdolnát kísértem Budapesten, anyósomat kellett fölhívnom, hogy megkérdezzem, mi az a cimet – fahéj –, holott, utólag okoskodva már a német Zimt szóból is tudnom lehetett volna.) Helyi értékek differenciáját, lokális és provinciális különbségét, ahol soha nem lehetünk biztosak abban, hogy nem éppen a „nagyobb”, a „centrum” vidékiesebb-e egyben-másban.

Balla Zsófia ennek a kérdésnek szentelte a kötet egyik legfontosabb írását, Széchenyi Akadémiai székfoglaló beszédét. Annak idején volt némi vitám ezzel az előadással, de ez akkor sem, most sem érintette nívóját, s kérdésfölvetésének súlyát. Balla panaszt emelt a magyar kulturális emlékezet önkényessége ellen, amely vagy könnyen felejti az utódállamokból származó fontos művészi teljesítményeket (példája Áprily és Jékely, részben mert költők, részben, hogy kipoentírozza: az átköltözés sem segít néha; de említhetné Székely János, a nagy erdélyi költő, próza- és drámaíró csekély ismertségét is), vagy ideologikus okokból (magyarán nacionalizmusból) értékeli vagy értékeli túl az erdélyiséget. Ennek bizonyára legszembetűnőbb példája Wass Albert érdemtelen kultusza.

Az első ötödfél évtized emlékei a magyarországinál nagyobb szabadsághiány és sokkal nagyobb ínség Romániájában feketére festik a könyv lapjainak hangulatát. A Fürdők című remek írás nem fürdőhelyeket, tavakat, tengereket idéz meg, hanem azt, hogy a hetvenes-nyolcvanas években ritka kincs volt Kolozsváron a víz. S nemcsak ott: magam sem felejtem, hogy nagynénémnél, Nagyváradon mindig nyitva állt a kád csapja, hogy ha egyszer – bármikor, az éjszaka közepén – megindul a vízszolgáltatás, egy csöppje se vesszen kárba.

A legmélyebb személyes szenvedésről, a halva szülésről és annak megalázó, méltatlan körülményeiről a Balassa Péterrel folytatott levélváltás-sorozatából ideválogatott levélben ír. A kínzó leírást a Máté passió egy koráljának elemzésével ellensúlyozza. Azt hiszem, ebben válik a legnyilvánvalóbbá könyvének szerkezete: az emlékezés és a vigasz: a művészet vigasza.

Mindenek előtt a költészeté, amelynek hatalmát számos kiváló elemzésben mutatja fel. A magas művészet gyógyír, örömforrás, megrendülés, ámulat, s valamiképp – a szabadság mellett – az élet legfőbb értelme számára. Ebben a tekintetben A darázs fészke a hála könyvének is fölfogható – annak a talán száznál is több magyar és külföldi költőnek, akit analizál, vagy csak találóan megemlít, fölsorol. Klasszikusok, mesterek, pályatársak. Balla Zsófia ismeretei jóval tágasabbak, mint legtöbb magyar költő-kollégájáé, s ez példaszerű, mivel úgy tűnik, hogy a magyar költészet átlaga a II. világháború után nagyrészt beszorult saját hagyományába. Ám akinek állítása szerint a legtöbbet köszönhet, az Nemes Nagy Ágnes, neki három írást is szentel. Ifjúkorára visszatekintve így ír: „Nem is tanulásnak nevezném ezt a folyamatot, inkább úgy írnám le, hogy a közös pontokon azonosultam egy másik alakkal, Nemes Nagy esetében egy másik költővel, az érzelmeivel és tudatformáival. Bátorítónak találtam, hogy asszony létére nagy költő és esszéíró.”

Balla Zsófia kötete mélyérzésű, művelt és okos könyv. Az utóbbi jelzőre talán a legtalálóbb példa a Nőirodalom – Mi az? című írás. Mint a gyűjtemény minden darabja, ez is bizonyára alkalmi írás. De figyeljék meg, hogy miközben egyetlen feminista szempontot nem hagy figyelmen kívül, öntudatosan elhárítja a pozitív diszkriminációt, s ragaszkodik itt is, mint kötete minden írásában, a minőség próbájához.

Szerző:  Balla Zsófia,  Cím:  A darázs fészke,  Kiadó:  Kalligram,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  384 oldal,  Ár:  3990 Ft