A fecsegő potyautas 89.
2020.04.10.

Karanténunk cirka harmincadik napján kifejezett késztetést kezdtem érezni egyfajta nem túl körvonalazott, nem túl formában tartott ordítás elkövetésére. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Ennek előjele az volt, hogy bizonyos zeneszámokat a legnagyobb hangerővel hallgattam, lakótelepi csöndespihenő idején - Gyere ki a hegyoldalba, How Many More Times –, a feleségem rosszalló tekintetétől kísérve, aztán a pintymadár nagyságú öklével ütött is, baing. 
 
Azon már régen túl vagyunk, így sincsen több rendelkezni, intézkedni való idő. Azt is beláttuk már, hogy az idő kínálta vadasparki lehetőségek éppúgy elszaródnak, mint a boldogságunk, éppúgy hajlunk a fölöslegesre, a tunyaság lekvárjára, a restség száraz kekszére, mint békeidőben. Túl vagyunk azon, hogy a mindegyre szűkülő lakásgyár bizonyos pontjait és helyszíneit akkurátusan rendbe rakjuk, porgócokat számoljunk föl, könyveket selejtezzünk, Staropramen levében áztatott maxi tamponnal kifényesítsük a szobai futóka asztmatikusan köhécselő levélzetét. Én már háromszor raktam rendet a cd-polcon. Mondom, háromszor. 
 

Azonban a legutóbb, egy-két napja, rám köszönt Vukán György. És a mesterrel Balázs Elemér és Pecek Lakatos Krisztián, a’la Shakespeare: Vihar c. kompozíció.
 
Különben az utóbbi egy hétben három, nem föltétlenül azonos előjelű kulturális csemegém akadt, az egyik Ascher Tamás rendező interjúja a Mancsban, aztán az az igazán drámai egyperces miniszínházI közvetítés, amikor egy lapp tajgavadász kinézetű ungarische téeszelnök elment egy csempevedlő kórházba tájékozódni, és aztán Ville Virtanen finn filmszínész – Bordertown c. sorozat –, aki olyan szerethetően játszott el egy félautista finn nyomozót, hogy na még. 
 
Hiszen mindig a közelben bujkálnak a kincsek. Egy szerelmes, egy följelentő levél, nálam nyomozati anyagok is előkerültek a nyolcvanas évekből, államellenes izgatás, satöbbi. Ha van Isten, közel van/lenne. Ül az öledben, rágja a füled, a zsebedben kotorászik. Beletüsszög a lelkedbe, mint egy monogramos félzsebkendőbe, benyúl és fütyizik, nunikázik, az idegrendszered hálójával folyton visszapofázó aranyhalacskát fog. Szóval sok olyan cd-m van, amiket még ki sem bontottam, tartja őket, mint szépen boncolt halottakat, a fénylő celofán. A Vukán Trió cd-jét kibontottam. Meghallgattam. Egyszer. Még egyszer. És még egyszer.
 
Nem tudtam, honnan van ez nekem, aztán, mert a Gyulai Várszínház érintett volt a produkcióban 2012-ben egy Shakespeare Fesztiválon, már tudtam, hogy csakis Elek Tibor barátom adhatta egy szellemes gyulai várjelenés alkalmával. A Vukán cd lapjának belívén ezt olvasom: „A Művészet – bármilyen ágáról is legyen szó – ugyanarról szól, és ugyanabból táplálkozik: a zenész leírja (és nem megírja) az Istentől jövő hangokat, mert Nála van a zene, mi meg csak halljuk és le kell játsszuk. Ha nem így történik, az olyan is…” Én ezt nem hiszem. Isten sem nem ír, sem nem olvas, a művészethez pedig kevesebb köze van, mint az édesanyátok homlokán csillogó verejtékcsöppnek, amikor apa gumicsizmája után a folyosón fölmossa az áldozati vért. Ha Isten van, akkor művészetellenes, de legalábbis dilettáns. 
 
Nagyon kedves, váratlan ajándék volt ez a lemez, a Vukán Trió Shakespeare-je. Finom, ízléses, sok társítási lehetőséggel bíró dzsessz, néha még Lars Danielsson is az eszembe jutott, de azért nem volt olyan slágeres. A vihar. Ott játszották, Gyula virágos, vízillatú városában, nyolc éve. A következő évben fölvették stúdióban, és akkor, abban az évben, 2013-ban, Vukán doktor úr el is hagyott bennünket. 
 
Azért ne csüggedjetek. Ássatok. Kopogtassátok a falat, a parkettát, kutakodjatok a mosogató alatt. Rázogassátok a szitát a csap fölött, keresgéljetek a retikülökben, a hátizsákokban, a másik téli kabátjának bennzsebében. 
Lesz kincs!
Lesz aranyrög, gyémánt dudor, félfillér.
Ja, igen, csak egy mellékes kérdés, a zoknikat átselejteztétek már? 

(karantén, 30. nap)