Mi a hit? Létezik-e Isten objektív módon, ha csak a hitben nyilvánul meg? Mi a szerepe ebben a konstellációban a közvetítőnek, például a papnak, még inkább a pápának? Miképpen kell viselkednie az egyháznak: társadalmi befolyásának megfelelően a politikai-gazdasági folyamatokba ágyazott intézményként, vagy pusztán a transzcendentálisra figyelő spirituális mentorként? Az egyházat modernizálni kell, vagy éppen tradicionális értékeire alapozva erősíteni? Ilyen kérdéseket vet – illetve vethetne – fel egy, a Vatikánnal és rajta keresztül a katolicizmussal foglalkozó film, ahogyan pontosan erre tett kísérletet Az ifjú pápa nagyszerű első évadja. Paolo Sorrentinónak, a kortárs olasz művészfilm egyik legfontosabb alakjának a televízióba tett első kiruccanása annyira szenzációsra sikerült, hogy nem maradhatott el a folytatás, ami – a nagy várakozásokkal ellentétben – nem pusztán haloványabb, mint elődje, de talán az egész életművet is megkérdőjelezni képes kudarc.

 

John Malkovich és Jude Law

Királydrámának a legjobb Az új pápa – már amennyiben valaki érdekesnek és relevánsnak tartja a Vatikán működésének szélsőségesen karikírozott valamint természetesen fikciós ábrázolását, ami így sem tényfeltárásként, sem analógiaként nem tálalható. Az előző évad végén hívei előtt összeeső III. Piusz különlegessége az volt, hogy fiatalsága, dinamikussága, provokatív viselkedése (állandó dohányzással összekapcsolt testedzés, kólaivás) szöges ellentétben állt retrográd nézeteivel, és azzal, ahogyan az egyházat a tiszta, szinte vakbuzgó hit irányába próbálta terelni. Az új pápa innen, a reménytelenül kómában fekvő pápa utódlásától indul, és jut el néhány bíborosi intrikán keresztül meg némi kerülővel a John Malkovich által alakított John Brannoxig, azaz III. János Pálig.

 

„Engem úgy tanítottak, hogy a tökéletességig csiszolt forma önmagától misztikussá válik” – így indokolja később egyik döntését a már az első évadban is megismert machinátornak, Voiello államtitkárnak III. János Pál. Jelentéktelen kis megjegyzésnek tűnik ez a hatodik epizódban elhangzó mondat, kétszer is vissza kellett tekerjem a pontos megértésért, annyira foghegyről odavetett, pedig valószínűleg az egész sorozat és az alkotó életművének (ön)leleplező hitvallása fogalmazódik meg benne. Bevallom, egészen a legutóbbi munkákig szinte kivétel nélkül meggyőzőnek és lenyűgözőnek találtam Sorrentino alkotásait, amelyeknek lényegét a „szinte-fenséges” fogalmával tudnám tömören megragadni. Legtöbbször nagyívű, sodró lendületű, tudatosan nagyra és magával ragadóan hömpölygőre komponált látványvilággal dolgozó filmjeiben állandóan visszatérő stratégia, hogy színészi játék, zene, vizualitás és dialógus precízen komponált elegyével lassan építkezve juttat el a magasztos, hátborzongatóan nagy pillanat küszöbére, ám azt az utolsó pillanatban (szinte) mindig „elrontja”. Egy megakasztott kameramozgás, egy túl hirtelen vágás, egy ironikus gesztus vagy szarkasztikus mondat éppen akkor zökkent ki a (vélt) fenséges élvezetéből, amikor az kiteljesedhetne – ezt legnyilvánvalóbban A nagy szépség és az Ifjúság filmekben figyelhetjük meg, de Az ifjú pápa (az első évad) legjobb pillanatait is meghatározza.

 

John Malkovich

Mindez persze – a fenti idézetnek megfelelően – tökéletességig csiszolt formát követel, és abba az illúzióba ringat, hogy mindennek mélyén rejtőzik valami, leginkább egy, a puszta szenzációs látványosságon túlmutató gondolat, amely épp ezen ábrázolásmód révén válik megragadhatóvá. A túlontúl kifinomult, öntetszelgő brit arisztokratából, John Brannoxból lett pápa (John Malkovich ugyancsak végletekig tökéletesített alakításában) híven követi Jep Gambardellát, az egykönyves sztárírót (A nagy szépség), vagy Fred Ballingert, az élete alkonyán luxuskörülmények közt inspirációját vesztő karmestert (Ifjúság). A legfontosabb mindebben azonban az, amiről (ironikusan vagy teljesen komolyan) a szerző lerántja a leplet: lehet, hogy az egész Sorrentino-trükk ennyiből, a tökéletesre csiszolt formai megoldások által keltett rejtélyes gondolati mag illúziójából áll, de ha mindezt lehántjuk róla, legbelül nem marad semmi, mint a hagymában.

 

Bár hajlandó lennék ezáltal az egész életművet át- és leértékelni, maradjunk a sorozatnál, amire hatványozottan igaz, hogy addig érdekes – nagyjából az első négy epizódig – amíg képes velünk elhitetni, hogy a sok, az öncélúság határát súroló teátrális jelenet és póz, a megmagyarázatlanul maradó anakronizmusok, a rengeteg vizuális és nyelvi trükk és szellemesség mögött rejlik valami, az egészet összefogó és végül megvilágosodással kecsegtető koncepció vagy gondolat. Sokáig hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy csak ideiglenesen nem értünk egyes utalásokat vagy a realisztikus történetmesélésből álomszerűen kilógó jeleneteket, de engem az ötödik epizódban elért a dermesztő felismerés, hogy jöhet itt bármilyen cselekménybeli fordulat, valójában Sorrentinónak (ezúttal?) semmilyen számottevő mondanivalója nem volt. Egy ideig lázban tart minket a kérdés, amit XIII. Piusz (Jude Law) az imposztor vagy szent dilemmájaként fogalmaz meg, de mikor egyre inkább meggyőződünk arról, hogy Sorrentino ez esetben csupán az előbbi, elveszítjük az érdeklődést. Felmenthetnénk ezt persze az előbb vázolt önleleplező gesztussal, de egyrészt ez az önmagát lekicsinyítő önironikus gesztus legalább Duchamp óta mainstream művészeti paradigma, másrészt itt még ettől a történeti vonatkozástól eltekintve sem elegendő a sorozat megmentéséhez.

 

Ettől azonban, és ez a legfélelmetesebb, sokszor kifejezetten élvezni fogjuk a filmet! Lüktető energia hatja át a dinamikus (minden epizódban eltérő) főcímet, amelyben a vatikáni apácák erotikus táncba fojtják a bezártság és a kiszolgáltatottság miatti frusztrációjukat, sokszor kreatívak és átgondoltak a szexualitás olyan perverz hatásúnak szánt fricskái, mint például a mobiltelefon érintőképernyőjén keresztüli orális kielégülés, érzékenyek és lassúságukban is sodróak a meleg papok közötti érzéki és érzelmi feszültség jelenetei, szellemesek és remekül poentírozottak Voiello dialógusai. És lehet, hogy pont ez a cél: Az új pápa olyan, mint a valódi, hétköznapi ember által, nem színpadon művelt tánc, ami az öncélú, önmaga pillanatnyi élvezetében minden eredményelvárás nélkül feloldódó emberi cselekvés legtipikusabb példája. Ilyenkor csak a ritmus számít, a lüktetés, a pillanat minél teljesebb átélése, mert a tánc lényege, hogy semmit nem épít, semmit nem visz tovább az utána következő percbe sem, sőt minden a percből kimutató tervezgető gondolat szétzúzza a varázst. Ilyenek Sorrentino művei: nézzük és hallgatjuk a szédületes mozgókép-sorokat, de csak addig működik, míg nem a narratívára figyelünk, nem az önmagán túlmutató jelentést keressük, nem a bonyolultnak tűnő szimbólumokat fejtegetjük; csak a minden képkockával elröppenő jelen pillanat számít, amibe bevon: a mozi.

 

Az új pápára azonban maradéktalanul még ez sem igaz, mert az ötödik-hatodik epizódtól kezdve, amikortól az események azért valamelyest felgyorsulnak, megpróbál valamifajta üzeneteket összekalapálni a papokat érintő pedofil botrányokról, és a végén gyorsan elhadar valamit a mindenfajta vallásos fanatizmus veszélyes mivoltáról. Ezen kívül egyre hangsúlyosabban jelenik meg a Vatikán evilági vetülete, a Machiavellire emlékeztetően pragmatikus hatalomgyakorlás, kiegészülve a meg nem nevezett háttérhatalmak vagy -alakok maffiaszerű irányításával. Azonban azon túl, hogy a katolikus egyház legfelső vezetésének minden magasztosságot nélkülöző hatalmi praktikái közismert ténynek számítanak, az ezt ábrázoló jelenetek banálisan leegyszerűsítőek és kifejezetten unalmasak. Éppen ezért az egyházkritika nem mélyreható, nem lényegi, és néhány poénon túl igazán fel sem veti a kortárs társadalom és a Vatikán viszonyának bonyolult kérdéseit, nem indít el erről való töprengést a nézőben.

 

A filmet gender perspektívából egyértelműen a férfi-tekintet dominálja, amit – bár éppen meg lehet védeni a katolikus egyház attitűdjének kritikus megjelenítéseként értelmezve – valahogy a #metoo után néhány évvel mégsem esik jól nézni. Kifejezetten zavaró és elidegenítő, hogy a filmben a fontos mellékszerepekbe szorított nők (elsősorban Sofia, a PR vezető és a Piusz által az előző évadban szeplőtelenül megtermékenyített Esther) jelenléte csakis a testi dekorativitás exponálásán és a hatalommal rendelkező férfi – helyenként a nő szakmáját is félresöprő – szerelemmel átitatott csodálatán alapulhat.

 

Az új pápa egy sorozat második évadja, ami – mint ezt a kissé eltérő cím is mutatja – ennél több akar lenni, végül kevesebbé lesz. Egy nagyszabású alkotó ravaszul önleleplező kudarca, ami ebben az egy tekintetben annyira jól sikerült, hogy akár képes egész korábbi életművét új fénytörésbe állítva megkérdőjelezni. Ez a kudarc ráadásul nem nagyszerű, hanem inkább jelentéktelen, valószínűleg gyorsan a feledés homályába vész – és ki tudja, magával rántja-e oda alkotóját is?