Többé-kevésbé ismert, hogy Claude Debussy igen nagyra tartotta Jean-Philippe Rameau zenéjét. Barátja, Louis Laloy muzikológus leírja, hogy 1918-ban, halálos ágyán a komponista két szerepkört váltogatott: a haldokló modernistáét, s az ezzel egyidőben megszülető korszakos jelentőségű klasszikusét; legnagyobb bánata pedig az volt, hogy nem lehet ott Rameau Castor et Pollux című művének felújításán a párizsi Operában. Ott volt viszont, és lelkendezéssel írt a Rameau-reneszánsz sarokpontjának tekinthető 1903-as premierről, megróva a francia közönséget, amiért sokaknak a barokk szerző csupán a Dardanus híres rigaudonjának komponistája: „Pedig Rameau művészetében valódi francia hagyománnyal rendelkezünk, melyet az elbűvölő és finom gyengédség (…) jellemez, nem pedig a mesterkélt német mélyértelműség, az ökölcsapással való hangsúlyozás kényszere.”

 

A két francia mester alkotásai folytatnak párbeszédet Vikingúr Ólafsson új lemezén, amely a Deutsche Grammophonnál jelent meg március végén. Kivételes kiadványról van szó. Víkingur Ólafsson az a zongoraművész, akire a klasszikus műfajnak most nagy szüksége van. Ez a harmadik lemeze a kiadónál: az első Philipp Glass-etűdöket tartalmazott, a második Bach-műveket. A Bach-lemezből még remixalbum is készült, ami igencsak különös húzás a mi műfajunkban, de Ólafsson attitűdjét ismerve nem meglepő. A zongoraművész ugyanis hajlandó elrugaszkodni a komolyzene hagyományos befogadásformáitól: egy interjúban például úgy beszélt új lemezéről, mintha azt főként streamelve hallgatná a közönség, ennek megfelelően Spotify-klipek készülnek a trackekhez. És valahogy szabadabban bánik azzal a hatalmas repertoárral, amit az európai zongorairodalom jelent.

 

Például – és akkor térjünk is rá az új lemezre – nem érzi kényszerét annak, hogy Debussy és Rameau műveiből válogatva végigjátsszon ciklusokat. Egyrészt talán azért, mert úgy véli, úgysem úgy hallgatják az emberek, főleg ha lejátszási listáinkat algoritmusok keverik. Aki összkiadást vagy teljes ciklusokat keres, az seregnyi felvételt talál Marcelle Meyertől vagy Walter Giesekingtől Kocsis Zoltánon át Pascal Rogé-ig (és tovább). Másrészt, Ólafsson úgy válogat műsort, ahogy a 19. századi előadók: egy tétel innen, egy onnan, és sokkal fontosabb a tételekből összeálló kompozíció, minthogy teljes ciklusokat ismerjünk meg.

 

A lemez 28 tracket tartalmaz: nyolcat Debussytől, húszat Rameau-tól. Debussy kantátája, a La Damoiselle élue prelűdjével kezdődik, amelynek négy súlyos akkordja afféle ouverture. Majd hat Rameau-darab következik – mind a Pièces de Clavecin című kötetből (1724) –, az első, a Le Rappel des Oiseaux csupa energia, a pedálkezelés precíz, a billentés elegáns, de a hang nem szenvedély nélküli. A Gigue en rondeau gazdagon díszített, s minden bizonnyal csak az interpretáció minősége menti meg attól, hogy túldíszített legyen. A barokk műveket nem is követheti más, mint a Debussy Estampes (Metszetek) című ciklusának Jardins sous la pluie tétele, amely rávilágít arra, mennyit merített a modern szerző a francia toccata-tradícióból. Ez a darab olyan tematikát jelenít meg, amelyben bizonyára Rameau is látott volna fantáziát: egy normandiai városi kert súlyos vihar alatt. Ilyen kontextusban még a Gyermekkuckó szerenád-tételének hangsúlyai is máshova kerülnek – a hallgatóban legalább annyira, mint az interpretációban.

 

Víkingur Ólafsson a New York Timesnak elmondta, hogy mintegy fél évet töltött az albumon szereplő darabok összeválogatásával. Azt hiszem, megérte: a dialógus Rameau és Debussy között gyümölcsöző, s olyan arcukat is felvillantja a mestereknek, amelyekre talán nem figyelnénk fel. Például, hogy mindketten vonzódtak az ismeretlen, távoli vagy épp történelem előtti kultúrákhoz. Rameau esetében a Les Sauvages (A vademberek) és a L’Égyptienne (Az egyiptomi nő) című darabok tanúskodnak erről (főleg a ritmika folytán), Debussynél ezek a hatások egzotikus skálákban és távol-keleti zenei inspirációkban érhetők tetten. Máshol a dialógus nem tematikus, egyszerű zenei asszociáció folytán kerülnek egymás mellé darabok, ilyen például a L’Entretien des Muses (A múzsák beszélgetése, Rameau) és a Des pas sur la neige (Lépések a hóban, Debussy).

 

És mi mással fejeződhetne be a lemez, mint Debussy művével, az Hommage à Rameau című tétellel az Images pour piano (Képek) első füzetéből? Ólafsson precíz és virtuóz, de elsősorban az intellektusa ragad meg. Ennek a lemezkompozíciónak a fontos tanulsága számomra az, hogy Debussy valóban modernista, s közben a hagyományokba tíz körömmel kapaszkodó klasszikus, és még az is lehet, hogy csak így érdemes alkotni.