Psota Irén, úgy lehet, egyszerre volt merőben atipikus és a lehető legtipikusabb színésznő. Atipikus, hiszen a kezdetektől fogva kilógott a korából (lásd még: XX. századi magyar történelem) és nemigen lehetett párhuzamba állítani más, idősebb vagy fiatalabb pályatársnőivel sem. (Ahogyan a legtöbb színészt és színésznőt viszont épp ellenkezőleg nagyon is lehet – egészen szórakoztató és nem is feltétlenül öncélú játék az ilyesmi.) S mégis egy magasabb értelemben egészen tipikus színésznő volt, merthogy lehetetlenség lenne elképzelni másnak, mint éppen színésznőnek.

 

Psota Irén A waterlooi csatában (Wellesz Ella felvétele, OSZMI)

Ennek bizonyságául pedig elég beletekinteni abba a virtuális kiállításba, amely 2016-ban, Psota Irén elhunytának évében készült el, s amely most az OSZMI jóvoltából újra bejárható: ide kattintva. Mert ha eltekintünk az inkább Müller Péter irályáról, semmint Psotáról árulkodó bevezető idézettől ("Irén varázsló, – egy mágus." és így tovább), akkor mindjárt a legelső fotó, a 69-es Madách Színház-beli Lengyel Menyhért-bemutató, A waterlooi csata rekamiés festői elheverése maga a színésznői szerep hatványra emelése. És aztán seregnyi más műtermi kép és pillanatfelvétel igazolja ezt: Ikládi László fenomenális Kurázsi mama-fotójától (melyből Psota szinte kiveti és kiüvölti magát) Wellesz Ella reprezentatív Hello, Dolly!-portréjáig. A fotók főszereplője jószerint majd’ mindig soknak tűnik – persze inkább csak a rideg és ostoba tárgyszerűség felől közelítve. A szempár valósággal uralja Psota képeit, és a hatása korántsem csupán akkor lenyűgöző, ha a tekintet a nézőre szegeződik: profilból, a játszótárs felé fordultában szinte még erőteljesebb benyomást tesz. A mimika felfokozott, s felfokozottnak tetszik az itt értelemszerűen hallhatatlan hangadás is: Psotából nem lehetett zónát, kisadagot rendelni. Nem véletlenül vált ikonikus filmszerepévé a Felfelé a lejtőn Sebes Macája, s mélyen önazonos pillanatává e film egyik slágerének Darvas Szilárd-i címadó bemondása: Énmellettem elaludni nem lehet.

 

Psota tekintete még a kiállítás szükségképp leghivatalosabb fotóján, a Színművészeti Főiskola színész főtanszakának 1952-es végzőseit ábrázoló tablóképen sincs takarékra csavarva. Igaz, ennek a tablónak mégsem ez a legfőbb érdekessége, hanem a korántsem csupán színháztörténeti érdekű kordokumentum volta. Névváltoztató, disszidens, pályaelhagyó, majdani börtönviselt és szakmai feljelentő egyaránt akad itt, s akad legalább négy öngyilkos is – kezdve mindjárt a legendás osztályfőnökön, Gellért Endrén a sort. Psota ezt szerencsésen mind megúszta, mindössze a névváltoztatás kényszerét kellett átmenetileg megtapasztalnia, amikor pályakezdőként a Madáchhoz szerződve átmenetileg Dávid Irénként szerepelt a plakátokon.

 

Shaw Szent Johannája (OSZMI)

Aztán a Csiszár Mirella, Füle Péter, Perjési Éva és Tóth Judit Vanda által összeállított virtuális tárlaton lelni olyasmit is, ami önvizsgálatra késztetheti a kenyerét (legalább részben) kritikusként megkereső emberfiát. A hajdani Film, Színház, Muzsika néhai főszerkesztő-helyettesétől, a derék Demeter Imrétől ugyanis itt olvashatunk egy részletet a Psota Yerma-alakításáról írt 1964-es méltatásából. "Orgánuma: hangszer, szövegmondása: ezertételű szimfónia" – így indul az idézet, amit e sorok írója nem tud másként, mint meghatott szégyenkezéssel olvasni. Mert hát Psota Irén orgánuma nem volt hangszer, és pláne a szövegmondása nem volt ezertételű szimfónia – csakhogy az őszinteségre akár csak egy kicsit is hajlamos kritikus átérzi az egykori pályaelőd helyzetét. Átérzi és a saját praxisából is fájdalmasan jól tudja, hogy milyen nehéz megfelelő szavakat találni a dicséretre, a folttalanul tiszta élmény megörökítésére. (Már amennyire örök lehet bármi, ami egy hírlap hasábjain jelenik meg!) S itt most ne azt a banális igazságot húzzuk alá és satírozzuk körbe, miszerint sokkal könnyebb negatív kritikát írni. Hanem azt a szinte mélylélektani gyökerű tünetet, hogy ilyen ritka esetben a lelkendezni kész kritikus rendszerint mily magabiztosan nyúl mellé a dicsérettel. Vagyis az elragadtatását hangsúlyozandó akaratlanul éppenséggel a jól ismert és sokszor valósággal változhatatlan színészi gyengét magasztalja fel: alkalmasint összetévesztve az "annak ellenére" feszélyezően ambivalens képletét az "épp ezért" tiszta és a hangulathoz jobban illő állításával. Mások nevében nem tehetek töredelmes vallomást, de én bizonyosan elkövettem már ezt a hibát. Jó Demeter Imre, testvérem vagy e bűnben!