Nehéz lenne a hazai forgalmazókat hibáztatni, hogy nem ölelték keblükre S. Craig Zahler eredetileg 2018-ban megjelent filmjét, a rendező stílusa ugyanis finoman szólva nem közönségbarát. Első két filmjének brutalitását és egyszerű cselekményét nézve könnyű modernkori exploitation filmekként elkönyvelni műveit, és távolról valóban nem is tűnnek sokkal többnek. 

 

A motorháztető alá pillantva mégis hamar fény derül rá, hogy Zahler filmjeit nem akármilyen szerkezet hajtja. Valódi ereje stílusában és egyszerű történeteinek elbeszélésmódjában keresendő, ez a jellegzetes szerzői hang harmadik filmjében, a magyarul méltatlanul leegyszerűsített című Kegyetlen zsarukban körvonalazódik leginkább.

 

A rendezőről sok mindent lehet mondani, de kiszámíthatósággal senki sem gyanúsíthatja. Első filmje, a Csontok és skalpok szokatlanul groteszk westernhorror volt, amiben egy csapat férfit kísérünk el mentőakciójukra a Vadnyugat barbár törzsektől hemzsegő szegletén át. Ezután megrendezte az elmúlt évek legvéresebb börtönfilmjébe oltott karakterdrámát, a Büntető ökölt, ami a drogfutárként dolgozó egykori bokszoló történetét meséli el, ahogy szó szerint végigverekszi magát az amerikai igazságszolgáltatás rendszerén. 

 

Ezúttal a zsaruthriller műfajába kóstol, de a megdöbbentően kíméletlen erőszak innen sem hiányozhat. A Kegyetlen zsaruk szakít az eddigi filmjeire jellemző egysávos történetmeséléssel, helyette több vonalon követhetjük, ahogy különböző emberek élete egy bűntény apropóján lassan összefonódik. Közös nevezőként természetesen a pénz szerepel.

 

Miután egy szükségesnél durvábbra sikerült letartóztatásukat valaki rögzíti és elküldi a helyi tévének, Brett Ridgeman (Mel Gibson), a hatvanhoz közelítő morcos detektív és húsz évvel fiatalabb, nagyszájú partnere, Anthony Lurasetti (Vince Vaughn) fizetés nélküli felfüggesztést kap. A kiesett bevételt kénytelenek kevésbé törvényes módon megszerezni, hogy stabilizálják bizonytalan lábakon álló magánéletüket. Ridgeman fülest kap egy nagyobb összeget ígérő alvilági ügyletről, a két férfi pedig elkezdi becserkészni áldozatát. 

 

A történetet Zahler több szálon fejti fel. A rendőrök mellett a börtönből frissen szabadult és szintén a bűn útjára kényszerített Henry Johnst (Tory Kittles) és a szülési szabadságát pénzkeresési célból félbeszakítani kénytelen banki alkalmazott Kelly Summert (Jennifer Carpenter) követjük, amint életútjuk keresztezi egymást. Zahler szerzőiségének egyik legfontosabb jellemzője a karakterközpontú elbeszélés, a film pedig menetideje nagy részét figuráinak és világának építésével tölti.

 

Mégpedig úgy, hogy karaktereit szituációkba helyezi és hagyja őket reagálni. Amit más rendezők egy félperces expozícióval lerendeznének, azt Zahler engedi lassan kibomlani hiteles élethelyzeteken keresztül. Amikor Carpenter karaktere hosszan őrlődik magában, hogy munkába induljon vagy maradjon otthon babázni, esetleg Kittles bűnözője öccsével hosszan PlayStation-özik, a cselekmény kispadra kényszerül, ellenben valódi egyéniségek elevenednek meg. Zahler emberi hibákat és erényeket ad karaktereinek, személyes jellemzőkkel, szokásokkal és valódi személyiséggel ruházza fel őket, így nem csak megismerjük motivációikat, lehetőségünk van velük együtt megélni azokat, hogy utána sorsuk még nagyobb erővel hasson. Ez a karakterközpontú megközelítés egy Cassavetes-, vagy Jarmusch-mozinál magától értetődő, a műfaji filmes vázra felhúzott Kegyetlen zsaruk esetében viszont jóval kevésbé.

 

Mégis túlzás lenne azt mondani, hogy Zahler thrillernek álcázott művészfilmet rendezett volna. Formailag ugyanis a film megfelel a műfaji elvárásoknak, mindössze a hangsúly helyeződik át a cselekményről a karakterekre és ezzel a rendezőnek remek lehetősége nyílik arra, hogy játsszon a nézői elvárásokkal. Ahelyett, hogy karaktereit előre meghatározott történetláncolaton vinné keresztül, hagyja, hogy azok irányítsák az elbeszélést. És itt nyernek értelmet a film látszólag indokolatlanul elnyújtott élethelyzetei. Azzal, hogy a jól meghatározott jellemmel és motivációkkal felruházott személyiségeket szituációkba helyezi és engedi, hogy a személyiségükből fakadó döntéseket hozzanak, a megszokottól eltérő irányokat tud venni a cselekmény. Mindez nem működne a rendező bravúrosan eszes párbeszédei nélkül, melyek miatt valóságosnak fogadjuk el a különös figurákat és világukat.

 

Amint ezt elérte a rendező, a film cselekménye szinte interaktívvá válik: karakterei saját útjukat járják, a néző pedig igyekszik megtippelni sorsukat és a történet lefolyását. Mivel több szálon fut a cselekmény, a végkifejlet kiszámíthatatlanná válik. A remekül kidolgozott karakterek és feszült jelenetek nem engedik lankadni a nézői figyelmet, de kétségtelen, hogy a két és fél órás terjedelem nem válik a film előnyére. 

 

A Kegyetlen zsaruk formailag és méretében is ambiciózusabb a rendező első két filmjénél, azonban kissé túlvállalja magát és így veszít elődeinek kinetikus erejéből. Ennek ellenére tisztán áthatja az az egyedülálló, markáns hang, ami Zahlert korunk következő nagy szerzői filmesévé teheti. Majd egyszer. Ezzel együtt a rendező három nagyszerű filmet tudhat maga mögött, a magnum opus azonban még várat magára.