Önkéntes karanténunk harmincadik napján számot vetettem.

 

Egy hónapnyi közös magány, ugye. Nem remeg a kezem, nem biggyed le a szám széle. Száraz köhögésemet, a gyakori, tízes etapokban támadó tüsszögést, a vissza-visszatérő torokfájást még a viseltes múlt esztendőkből hoztam, mindez nem újdonság. Továbbra is akadnak rémálmaim, de nem több, mint korábban, Semjén ember betéved a templomba, mire Jézus úgy megijed, hogy leugrik a keresztről és bebújik az oltár alá. Némileg többet telefonálok. Rendszeres testedzést végzek, már ami lehetséges ötven, virágos és könyves négyzetméteren, van súlyzózás, pingpong, fekvőtámasz, és a lakás akut porfogó gócainak fölszámolását – takarítás – is annak tekinthetem, felér egy összetettebb tornaórával. Sajnos így is óhatatlanul híztam valamennyit – és nem csak én.

 

Na, és a lélek?

 

Ott, a csöndesebb hátsó traktusban, köszöni, elvan szépen a szorongás, régi jó ismerősöm, társam a tárcaírásban, a regényfolyamban történő fuldoklásban, a novellák karcosabb, kiegyensúlyozottabb manufaktúrájában. Életem alapvetően nem változott, eddig is az íróasztal volt a munkahelyem. 

 

Hanem a többiek, a barátaim, ismerőseim, ismeretlen jóakaróim! Ők is otthon időznek többnyire, és mivel otthon lenni/maradni jelenleg a száműzetés egy speciális formája, azt a késztetést nevelték föl magukban, hogy a legfontosabb teendő az, hogy ezt a rettenetes és kibírhatatlan otthoni magányt, ezt az otthoni börtönlétet, sivatagi bolyongást valamiképpen humanizálni kell, ami pedig annyit tesz, hogy folyton kérdezni, ingerelni, működésben tartani az elveszett, a magány boszorkányüstjében ragusodó másikat.

  

Mármost erre valók az ötletek, a heuréka-kisülések.

 

Ezek az ötletek egyedülállóak, vérfagyasztóan kreatívak! A barátaimnak, az ismerőseimnek, az ismeretlen jóakaróimnak csupa olyan ötlete támadt, ami másnak véletlenül sem jutott az eszébe. Karanténba kényszerült emberek sokaságánál alakul ki az a tévhit vagy rögeszme, hogy több idő áll rendelkezésre, és most minden elhalasztott, feledett, hanyagolt teendő bepótolható. Lófaszt, már bocsánatot kérek.

 

A slágerlista első helyén a könyvajánlók állnak. Magam is több, uszkve tizenöt fölkérésre javasoltam már irodalmat, először olyan köteteket, melyeket magam is olvastam, később olyanokat, amelyet az ismerőseim olvastak, újabban olyan regények elolvasására biztatok lobogó lelkesedéssel, melyeket valaki, valamikor és valahol olvasott, vagy legalábbis látni vélt félig bedőlt, világvégi könyvespolcokon. Tegnap ajánlottam egy verses kötetet, melyet még csak most ír a költő, de már van három szonettje, egy lírai járvány bon mot-sorozata, illetve egy karanténelégiája. Nagyon sokan kérdezték, mi a kedvenc foglalatosságom, hogyan élek újabban. A kedvenc foglalatosságom, ugye, az olvasás, ugye, a főzés – jó lenne egy-két recept is -, ugye, a zenehallgatás, ugye, a kreatív írásóra, ugye, a meditáció, ugye, a palántázás. Most mondjam azt, hogy az a legkedvesebb foglalatosságom, ha békén hagynak?!

 

Nagyon sokan ajánlottak alkalmi színházközvetítést, remek dolog, még úgyis, hogy nem érteni a színészek artikulációját, viszont kétségtelenül mozognak, jönnek-mennek, sertepertélnek a színpadon, a szájuk is ki-kinyílik. Szeretnék, ha fölolvasnék néhány költeményt. Toldi, vágás nélkül? Énekelni lenne-e kedvem? Tánc, kis vadmozgásos ungabunga? A minap fölhívott egy nagyon kedves barátom, és elmesélt egy luxemburgi szerelmi filmdrámát. Kockáról kockára. Megnéztem a luxemburgi film terjedelmét, a barátom fél órával hosszabban mesélte. 

 

Ez pedig csak neki jutott az eszébe, wow, írd meg kérlek, a járvány után milyen lesz/más lesz a világ, mert nem élhetünk többé ugyanúgy, hah. Nem-e. Tizenkét ilyen fölkérés, nem viccelek. Ötezer karakterben kérem foglalja össze, milyen ruhákba öltözik karantén idején, hogy ad magára, nyakkendő, sál vagy milyen díszítésű a maszkja, hogyan tartja a szintet a stílusa. Ruhamagazin. (Mackóval, strandpapuccsal tartom a szintet, csillagom.)

 

Ugyancsak sláger a tüntetésre való invitálás. Virtuális tüntetés, erkélytüntetés, ajtóba, kertkapuba kiálló tüntetés, gyülekezünk a tetőn a főkéménynél, éjfélkor, hozzatok törkölyt, sört Jagodics Feri szállít föl kézikocsival, pogácsát Fenyvesiné Pirike süt, ő tavaly óta járókeretes. Ha huhogást hallotok a keleti oldalról, az a Béla, az utolsó liberális. 

 

Több tüntetésre invitáltak az elillanó egy hónap alatt, tüntethettem volna a vírus ellen, a nyugdíjasok ellen, a kutyások, a köhögve sportolók, a biztonsági őrök, a rémhírterjesztők, a közlekedés, a maszkosok, a maszktalanok, a kihaltság, a kerékpárosok, a katonák, Sssssoros ellen. Aki bántja Mamika Cecíliát, letüntetem!

 

Tegnap újra fölhívott a barátom, látott egy portugál thrillert, Salazar regnálása alatt játszódik Sintrában, a kőpad alatt van a gyilkos birkaborotva, kifent példány. De nem a főkertész a sorozatgyilkos. Röviden elmesélje-e.

 

Édes Istenem, de tényleg, mi lenne velünk a Türk Tanács nélkül. Titokban kirepült a Peti, lábtengózott egyet Főnix Dagajevvel, és elhozott az udvarról két maszkos kazah szamarat, befértek az elsőosztályra.

Ó, nahát. De azokat meg minek?

 

Speciális mentőautók, te kib. idióta! Segítség! Adomány! Az egyik kórházba visz, a másik hazahozza a hulládat, Türkia népének segítsége.

 

Ma reggel aztán azzal az a leizzadós ötlettel ébredtem, hogy csak jó lenne elkapni a dögöt. Néhány éve volt egy pikk-pakk nyári üdülésem a Korányi intenzívén, egy szép és kerek, haldoklásos hónap, tudom, miről beszélek. Nyugalom volt, béke, Mozartot és Dés Laci számokat zümmögtek a gépek, Mária doktornő hozta a mézes gyömbért, aranykezű nővérkék pelenkáztak. Hát így. Már-már visszamennék abba a nagy, derengő nyugalomba, ha szavatolva lenne, hogy biztosan túlélem. 

 

Csak hát nincsen szavatolva.