A Revizor Dekameronja – 23. nap
2020.04.03.

Fordítási gyakorlat haladóknak, avagy mi a kapcsolat a klasszikus zene és a kortárs tánc, egy élő előadás emléke és a laptopon újratöltött élmény között? JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA.

Legyen ez a vallomások naplóbejegyzése. A kritikus életművének (?) láthatatlan fejezeteit alkotják azok a cikkek, amiket ilyen-olyan okokból soha nem írt meg. Pedig meg kellett volna, volt felkérés, kedv s öröm is talán, de végül valahogy mégsem készültek el. Most egészen kicsire húzom össze magam, mert nekem elég sok ilyen van, de mivel nem akarom hergelni tegnapi és mai szerkesztőimet, ezért csak egy különleges alfajról szólok. 
 
Még ha nem is mindenki gondolja így, a kritikus is ember, és vannak olyan előadások, amik olyan mélyre mennek nála, hogy hiába küszködik, nem képes fogást találni rajtuk. Legyen akármilyen béna közhely, bizony előfordul, hogy egyszerűen nem jönnek a megfelelő szavak. A tökéletességgel szembetalálkozva azt érzem, hogy a hibátlanság úgysem megközelíthető, az ájult rajongás meg talán mérsékelten érdekes az olvasónak. 
 
Mi lesz ezeknek az előadásoknak a sorsa? Mindenki nyugodjon meg, néha sikerül legyőznöm a vonatkozó komplexusokat, hogy úgy-ahogy körberajzoljam az élményt. Máskor viszont sokáig, nagyon sokáig velem marad, amit akkor láttam és éreztem, ami meg azért szuper, mert a nehéz pillanatokban van mihez visszanyúlni.
 
Ha listába kéne szednem, miért jó színikritikusnak lenni, a rövidke felsorolás elején biztosan ott állna, hogy azért, mert az ember így tét nélkül részesülhet az egyéb művészeti ágak nyújtotta örömökből. A hozzá nem értés magabiztossá tesz, vagyis gátlástalanul lelkesedhetek egy filmért, egy koncertért vagy – mint jelen esetben – egy kortárstánc-előadásért egyszerűen azért, mert nem kell tudnom és listáznom mindazt, amit egy szakértő esetleg szóvá tenne. (Az meg kifejezetten megnyugtat, ha a szakértő sem kötözködik, hanem ámul. Csak hát szakszerűen.)
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból 
Amikor tavaly júniusban a Theater an der Wienben véget ért Anne Teresa de Keersmaeker legújabb Bach-kalandtúrája, azt éreztem, hogy legszívesebben azonnal újra megnézném a Brandenburgi versenyeket. (Ehhez képest, én hülye, átrohantam egy következő előadásra, ami persze rémes volt: ez a habzsolás is tipikus kritikusbetegség, nehéz megszabadulni a „lemaradok valamiről” érzésétől.) Az előadás maradt, jött velem azóta is: gyakran beúszott belőle egy-egy kép, mozdulat, arckifejezés vagy gesztus. És mindenekelőtt az erőnek és szépségnek olyan fokú tobzódása, amire most mindennél nagyobb szükségünk van, szóval legfőbb ideje volt újranézni.
 
Keersmaeker legendás társulata, a Rosas szépen teljesít az online térbe áthurcolkodással, facebook oldalukon hétről hétre közzéteszik egykori nagy előadásaik profi videófelvételeit. Bátrabbak az 1983-as bemutatkozó munka, a Rosas danst Rosas harmincadik évfordulóján indított Re:Rosas projekt keretében elkészíthetik a mű saját verzióját: a félezer home videóhoz közelítő gyűjteményből negyvennél is több darab az utóbbi néhány hétben készült. Mindezt csak azért emelem ki, mert jól mutatja azt a – rossz lesz a szó, de mégis – plebejus megközelítését a táncnak és a művészetnek, amit Keersmaeker évtizedek óta vall és művel.
 
A Brandenburgi versenyekkel kapcsolatban – ami a Mezzo csatornán április 10-én újra látható, de nem kell netgurunak lenni ahhoz, hogy az ember a Youtube-on rábukkanjon a teljes felvételre, hajrá – éppen ez az egyik legerősebb érzetem; ti., hogy akár én, te, ő is ott állhatnánk a színpadon. Átverés ez, persze, mindenesetre lenyűgöz, hogy a klasszikus zene (és persze a színpadi tánc) arisztokratikus nimbuszát úgy számolja fel az előadás, hogy eközben Bachot szigorú szellemességgel, tudományos alapossággal analizálja, és visszautalja oda, ahonnan a tágas koncerttermekbe költözködése előtt élt és lüktetett, vagyis a hétköznapok világába.
 

Az 1. (F-dúr) concerto kezdetén a színpad mélyén velünk szemben felsorakozik a tizenhat táncos, hogy fekete öltönyeikben, kosztümjeikben, rövidnadrágjukban vagy sportcipőjükben neobarokk divatbemutatót tartson. Mi történik pontosan? Megállnak velünk szemben, hívogató, szinte provokál a tekintetük, és a színpad széléig sétálnak, majd fordulnak és visszamennek a hófehér zárófal elé lógatott kozmikus ingasorhoz. 
 
Mindezt szigorúan a zenére, olykor másodpercekre lelassítva, kimerevítve a mozdulatot, meg-megállítva az időt. Nem illusztrálnak, dehogy, inkább a zene határait ízlelgetik, próbálgatják, és Bach muzsikája olyan rugalmas anyagból készült, ami jól tűri a tesztelést. Arcuk mindvégig kifürkészhetetlen és titokzatos, de nem közömbös, a fegyelmezett mozgássort díszítő apró ornamensek jól láthatóan élvezettel töltik el őket is. 
 
Mintha mindegyik hangszerhez tartozna egy test: a zene „fejlődésével” a szigorú, geometrikus rend nem felbomlik, hanem átalakul – gyönyörű az, ahogy a 2. (F-dúr) concertóban az eredeti sorfal „árnyéka” marad csak meg: három táncos lépdel kitartóan a korábbi rend szerint, a többiek körülöttük saját történeteikbe lépnek. Így vagy úgy, de a tömeg mint alapforma végig megmarad – Keersmaeker egyik fő motivációja az volt, hogy sok táncossal dolgozzon, és a műben három generációnyi táncosát viszi párbeszédbe –, de két-három-négyfős csoportok válnak ki a tömegből rövidebb-hosszabb időre, az est második felében, az utolsó három concertónál pedig ezek a kisebb társulások válnak főszereplővé. 
 

Párbeszédet írtam, és ezt értsük szó szerint: az egyes csoportok mozgása felelget a többinek, gyorsan tapintható egyfajta versengés közöttük. Keersmaeker ezt a fogalmat is újrahangolja, amikor nem egy győztest hoz ki, helyette azt az örömöt tudatosítja és mutatja fel, amit a másik ember tökéletes mozdulatai láttán érzünk, illetve jól láthatóan éreznek a táncosai is. 
 
Vagyis az itt a legnagyobb truváj, hogy nincs semmi truváj: a táncosok két órán keresztül egyenes vonalban lépegetnek, körbe-körbe szaladgálnak, a színpadon átlósan vonulnak. Egységes, sima, hibátlan felszínt és hátteret alkotnak, amiből időről időre kiemelkednek absztrakt formációk, máskor történetté lefordítható epizódok. Ahogy észrevétlenül múlik az idő, egyszer csak feltűnik, hogy az indázó mozdulatok már túlnyúlnak a zenén, megelőlegezik vagy összefoglalják, amit hallani fogunk, de akárhogy is, megszüntetik a mindent elnyelő csendet. És akkor most ideje újra elindítanom a felvételt.