Masha Gessen: A szavak ereje
2020.05.14.

„Ez a mű nem jöhetett volna létre a putyini autokrácia, az orosz társadalom szovjet és cári rendszerében szocializált társadalma nélkül”. JUHÁSZ TAMÁS ISMERTETŐJE.

„Nem ítélhetsz meg egy műalkotást a hatása alapján.” Ez olvasható Masha Gessen A szavak ereje című könyvének második oldalán. A mondatot akár mottónak is tekinthetnénk, mivel a szerző sem pusztán a Pussy Riot 2012 februári Megváltó Krisztus-székesegyházbeli punk imájáról ír, hanem részletesen leírja, milyen út vezetett odáig, majd hogy a performance-nak milyen következményei lettek. A könyv nem pusztán a résztvevők száraz életrajza, hanem akcióik, nyilatkozataik, a tárgyalásokon elhangzott beszédek felidézése révén egyfajta művészetfilozófiai mű, kisebb mértékben pedig történelmi tabló a putyini Oroszországról. Mivel a Pussy Riot perbe fogott tagjai mind tudatos alkotók, az írónak a művészetfilozófia terén a szövegek összegyűjtésén túl „kevés” dolga akadt. Az idézett mondat – bár az egyik perbe fogott férjétől származik – is ezt bizonyítja.


Egy alkotás ugyan hatás nélkül csak művészi önkielégítés, ám a hatásban jelentős szerepe van annak, mikor milyen társadalmi, kulturális, politikai közegben, milyen nyelvezeten valósul meg. Hatványozottan igaz ez a punk műfajára.

A hetvenes években az elüzletiesedett, illetve egyre bonyolultabbá váló rockzenével szemben az alsó tízezer hozta létre a maga agresszív, lecsupaszított zenéjét, ami hagyományos értelemben sokszor nem volt több torz kakofóniánál. A központban az üzenet állt, aminek átadásához minden eszköz megengedett volt. Mivel az üzenet általában a társadalmi elnyomás, valamint az ebből származó düh volt, az eszközök sem lehettek finomkodók. Ez az üzenetközpontúság tette a punkot demokratikussá. Bármelyik elnyomott társadalmi kisebbség felhasználhatta mondanivalójához, hisz nem kívánt érdemi zenei tudást. Így válhatott a kilencvenes években a feminizmus szócsövévé.

A punk ráadásul a fent említett okok miatt a társművészetekre is megtermékenyítő hatással volt. Főleg az avantgárd képzőművészetre. Hiszen ez a zene nemhogy hangszeres tudást, de sokszor hangszert sem igényelt. Bármivel előállíthatták, a lényeg a figyelemfelhívó zajkeltés. Az üzenetet az eszközhasználat, a szöveg, a színpadi performance adta át.

Így történt ez a Pussy Riotnál is. Egyik zenekari tag sem volt hagyományos értelemben vett zenész, a tagok többsége képzőművész volt, mind nő, és mondanivalóik között hangsúlyos szerepet kapott a női egyenjogúság. Ezért tették a nevükbe a kilencvenes évek feminista punk szubkultúráját összesítő riot grrrl kifejezést.

Kontextus nélkül a Pussy Riot punk imája még punk mércével sem nevezhető zenének, sőt talán művészinek sem. Hatása az adott környezetben mérhető. Ha díjat kapnának érte, elmondhatnák: „Ez a mű nem jöhetett volna létre a putyini autokrácia, az orosz társadalom szovjet és cári rendszerében szocializált társadalma nélkül”. Ugyanazt tették, mint minden tudatos, a világra nyitott művész: reflektáltak a körülöttük történő eseményekre. A maguk módján, a leghatásosabbnak ítélt eszközökkel, ez esetben punk zenével. Tegyük hozzá, a tagok már az előző négy-öt évben is ugyanezt csinálták, csak akkor még a képzőművészet technikáival, más név alatt. Sőt a punk imát követő bírósági tárgyaláson is protestáltak felszólalásaikkal, viselkedésükkel. Mint a tárgyaláson elmondták, a Megváltó Krisztus-székesegyházban elhangzó dal nem istengyalázó, vallásellenes kirohanás volt – bár az orosz vezetés mindent elkövetett ennek bizonyítására –, hanem a putyini rendszer és az egyház egészségtelen összefonódásának kritikája. Épp e felszólalások teszik ezt a könyvet művészetfilozófiai szempontból érdekessé. A filozófiát, újságírást tanult lányok őszintén, tudományos érvekkel alátámasztva beszélnek saját küldetésükről, mondanivalójukról. Arról, hogy egy demokratikus társadalomban a kommunikáció a legfontosabb. Egymás meghallgatása, véleményének elfogadása.

A nyolcvanas években aktív ellenzéki érzelmű művészektől sokszor hallottam: alkotáskor nem szabadságharcosként tekintettek magukra, csak egyszerű emberként, aki úgy véli kimondhatja a véleményét. A Pussy Riot tagjai ugyanígy nem fogadták el a putyini rendszert autokráciának, hanem annak a demokráciának, amiből kinőtt. A Szovjetunió bukásakor, szabadgondolkodó szülők gyermekeiként születtek. Alkotásaiknál ez sem elhanyagolható tényező. Kisebb eséllyel vagy másképp lettek volna lázadók, ha szigorú, felnőttközpontú családban nőnek fel. Szabadságvágyuk oly nagy volt, hogy már-már öncélúvá tette produkciójukat. Az emlegetett punk imára készülve az egyik zenekari tag azt érezte, társai a tiltakozás, a figyelemfelkeltés érdekében akár börtönbe is vonulnának.

Fontos kérdés: egy provokatív performance hány százalékban exhibicionizmus, és mennyi belőle a komoly művészi törekvés? A lázadás minden performance-t művészetté emel, vagy van egy határ, ami után már csak provokáció? A Pussy Riot akciójának hatásához azt is érteni és tudni kell, hogy épp 2011–2012 fordulóján lett sokaknak elege Putyinból. A lányok fellépése egy tüntetéshullámba, börtönbe zárásuk pedig a megtorló intézkedések sorába illeszkedik. A tárgyalás és az ítélet hűen követi a szovjet koncepciós perek mintáját. A vád – mint azt a szerző is leírja – egy 68-as perhez hasonlóan nem a rendszerkritika, az ellenzéki véleménynyilvánítás volt, hanem vallásgyalázás, szentségtörés, istenkáromlás. Ezek alapján ítélték őket két évre. Ami a középkorban egy boszorkányperben még elmegy, de a 21. század elején egy szekularizált államban aligha. A példastatuálás egyértelmű volt.

Dermedten olvastam, miként mutatja be az író a 2000-től épülő putyini autokráciát a 2012-es, gyaníthatóan csalással megalakuló harmadik kormányig. A szép lassan egy kézben összpontosuló médiától kezdve az egyházzal való összefonódáson át, az igazságszolgáltatás befolyásolásáig. Nem tagadhatom, mindez riasztóan emlékeztetett a 2010-es években kialakuló magyar rendszerre. A tárgyalás, a börtönélet részletes bemutatása rémisztő jövőt jelzett az örökké hibáit ismételgető, történelméből tanulni nem akaró nemzeteknek. Arról, miként kecmeregnek ki újra és újra az önkényuralom mocsarából, majd hogyan csúsznak vissza a döntéstől való félelem miatt ugyanoda.

De a könyv azt is megmutatta, hogy minden partra kecmergéskor születik egy szabadságban és önmagában hívő generáció, amelynek tagjai nem adják meg magukat a megszokott történelmi körforgásnak. Kitörni vágynak, utakat keresnek, és foggal-körömmel ragaszkodnak ehhez a jogukhoz. A Pussy Riot tagjai is egy ilyen generációhoz tartoznak. Sorsuk nem csak a büntetés miatt példaértékű, hanem mert bizonyítja, hogy minden elnyomó rendszerben lesznek, akik tagadják annak legitimitását. Bátran kimondják a véleményüket, és imádkoznak, hogy a közönyös tömeg ébredjen fel és álljon melléjük.

Szerző:  Masha Gessen,  Cím:  A szavak ereje,  Kiadó:  Athenaeum Kiadó,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  400 oldal,  Ár:  3999,  Fordító:  Parászka Boróka