Szerintem eléggé általános karanténtevékenység – már csak a bezártság okán is – a lakás alapos szemügyre vétele, és az ebből következő aktivitás. Én meg most egyáltalán nem aktívan csak ülök, és bámulom a Gutenberg galaxis nálam föllelhető csillagainak és egyéb égitesteinek szobadísszé lényegülését.

 

Ha belépek a barátaim lakásába, a könyvespolcuk biztosan ismerős: gerincről fölismerem a Csehov-, a Karinthy-, a Kosztolányi-köteteket, irigykedve vagy egyetértőn nyugtázom a rendszerezést; külön a magyar, külön a világirodalom, vagy a költőnél külön a versek, külön a próza, a filozófusnál külön a filozófia, és így tovább.

 

Nálam persze külön a drámák, meg a színházi szakirodalom, utóbbin belül külön a magyar és a külföldi. Valamikor – pontosan tizennyolc évvel ezelőtt – még szoros ábécérend is volt, és minden könyv a „talpán” állt, semmi egymásra fektetés. Most meg… hagyjuk is ezt.

 

A legutóbbi rendezés során a dupla soroknál már végeztem bizonyos szelekciót: hátra, a takarásba kerültek azok a könyvek, amelyeket vagy olvastam már, vagy úgy gondoltam, hogy soha nem is fogom olvasni őket. Vagy azok a szerzők, akiket utálok – ilyen is van. (Nem, ne kérdezz vissza, hogy miért nem szabadultam meg ezektől a kötetektől – nem tudok válaszolni.)

 

Vannak aztán olyan darabok – olykor sorozatok is –, amelyek valódi díszek, és még az is lehet, hogy valamikor ismét kézbe veszem egyiket-másikat; ilyen például a Pallas Lexikon. Jó állapotban van, vagyis szép itt a polcon, és jó nézegetni a hártyapapíros térképeket, állatokat, ábrákat. Gondolom legalábbis, mert ezt se tettem legalább tíz éve. Amúgy ez úgy lett nekem, hogy egy nyári délután a nagybátyám azzal hívott fel, hogy most azonnal festés lesz náluk, és vagy rögvest odamegyek a Pallasért, vagy leviszi a kukába. Odamentem rögvest. És később jöttem rá, hogy ez afféle vallás: vannak a Pallas-hívők és vannak a „Révaisták”, fejből tudják a kötetek betűbeosztását – „arafale-békalen” meg „burgos-Damjanich” –, komoly hitvitákat tudnak folytatni egymással, de én ebben mindig a néma tanú vagyok, a hallgatóság.

 

Van aztán olyan, amit agyonforgattam, miközben sosem szerettem – most viszont már tetszik a rongyos-szakadt borítója meg a szamárfüles lapjai; ilyen a „spenót”. Pocsékzöld, innen a neve, és A magyar irodalom története foglaltatik hat kötetében, egészen 1945-ig, mert onnan kezdve újabb három kötet szól az 1945-75 közti periódusról, vicces számozásban: van első kötet, aztán jön a II/1-es, majd a II/2-es. És ezzel vége is a magyar irodalom történetének, legalábbis az én polcomon.

 

A lexikonok, gondolom most, nemcsak a tudás tárházai, hanem a tudás avulékonyságának a bizonyítékai; paradox módon, negatíve a tudás, a tudomány fejlődését, gazdagodását bizonyítják. Nem tudom, hogy tudománytörténetté válnak-e valaha, kordokumentummá biztosan. Felütöm most az Akadémiai kislexikont; a nyelvcsalád szócikknél tüchtig ábra mutatja az uráli alapnyelvből leágazó finnugor alapnyelvet, abból az ugort, abból meg az ősmagyart – hát ez speciel ma politikailag vált meghaladottá, mint tudjuk. A szapphói tizenegyes sor feltehetően még állja a sarat, a televíziós realizmusnak annyi.

 

Szerintem nyugodtan megszabadulhatnék a kétszer kétkötetes „nagy Országhtól”, vagyis az angol-magyar, magyar-angol szótártól; nemcsak azért, mert ezt speciel agyonforgattam, vagyis eléggé viseltes, hanem mert a neten rengeteg jó szótár van, ráadásul kétnyelvűt ritkán használ az ember, inkább az értelmezőhöz nyúl. A német, a „Halász” jobb állapotban van, de hát erre sem volt égető szükség az elmúlt húsz évben…

 

Van aztán a polcon egy szólás-közmondás gyűjtemény is, amelyben a saját munkámat is tisztelem: egy évig az egyik vidéki egyetemre jártam, és nyelvészetből azt a feladatot kaptuk, hogy a környékbeli falvakban gyűjtsünk szólásokat és közmondásokat. Becsületesen elmentünk – egyszer. Hideg is volt, a kutyák is szabadon rohangáltak, meg jobb ötletem is támadt: a kollégium fűtött közösségi termében tíz forintért árultam a saját magam által kitalált szólásokat, megkerestem a havi kollégiumi díjat. Nos, ezek közül is van ebben a gyűjteményben jó néhány.

 

Ugyancsak saját munkám is fekszik a Száz híres dráma című gyűjteményben; az angolszász szekciót írtam. Aztán amikor később, tanárként hallottam vissza a hallgatóktól vizsgán az eredeti mű elemzése helyett a saját zanzámat, akkor valahogy kihúnyt belőlem a büszkeség…

 

Kerülgetem a könyvoszlopokat, földön, kisasztalon és egyéb alkalmatlan helyeken: ezek azok a könyvek, amik már nem férnek fel a polcra, sem fektetve, sem összepréselve, sem sehogy. Még jó, hogy a kindle-n gyűlő könyvek nem foglalnak sok helyet…

 

Mi a teendő?, kérdezem Leninnel – tényleg, ismeri ezt még valaki? (És pláne ki ismeri Csernisevszkij regényét, ahonnan Lenin a címet kölcsönözte?) Ti mit csináltok, hová teszitek, hogyan vágtok rendet köztük? A kérdés nem költői, kicsit sem.