Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar?
2020.04.02.

Nádasdy Ádám nevét mindenki ismeri, akinek a mai magyar kultúrához köze van. Ismeri mint költőt, esszéistát, mint az Isteni színjáték és a Bánk bán újrafordítóját, és persze mint nyelvészt. Új könyve a magyar nyelvről és a nyelvrokonságról szól. CSERESNYÉSI LÁSZLÓ RECENZIÓJA.

Nádasdy Ádám már megint remek könyvet írt, ami persze kicsit bosszantó tény, mert megnehezíti a dolgomat. Egy rendes könyvismertetésnek ugyanis acélos és alapos bírálatot is illik tartalmaznia, ennek a könyvnek pedig alig van olyan része, amit szenvedélyesen lehetne kritizálni. A könyv egyelőre még csak elektronikus változatban olvasható (erre utalnak a szövegemben az ún. kindle-számok).

Kinek szól ez a könyv? Szerintem főként diákoknak és tanároknak, ugyanis betölti azt a mondhatatlan űrt, amelyet az iskolai tankönyvkiadásunk Magyar nyelv című tankönyveinek szerzői teremtettek az elmúlt évszázad során. Ezek a tankönyvek megkérdőjelezhetetlen bölcsességek gyűjteményei, csontszáraz és unalmas a nyelvezetük, így alkalmatlanok arra, hogy a nyelv dolgai iránt felkeltsék az érdeklődést, gondolatokat ébresszenek, sőt felélesszék netán a diákok vitatkozó kedvét. Azt hiszem tehát, hogy a Milyen nyelv a magyar? olvasói főként azok a balsors által oly régen tépett gimnazisták lehetnek, akik talán el se tudják képzelni, hogy egy nyelv(észet)ről szóló könyv akár szórakoztató is lehet. Nádasdy megfogalmazásai ugyanakkor feszesek és pontosak, ezért a Milyen nyelv a magyar? ideális segédkönyv lehet a magyarszakos tanár számára. Másrészt persze bárki élvezettel olvashatja ezt a művet, mert például ez az első nyelvészeti munka, amelyik szakszerűen, de közérthetően magyarázza el a nyelvrokonság sokakat érdeklő problémáját. Honi tudósaink általában lekezelő stílusban próbálják lesöpörni az asztalról az akadémiai konszenzustól eltérő nézeteket: Nádasdy viszont a vita tárgyára irányuló beszédmódot kedveli, nem a vitapartner „dilettáns” voltát bizonygatva érvel. A könyv szövegében egyébként nincsenek még szakirodalmi utalások sem a magas nyelvtudomány tekintélyeire, csak a kötet végén van egy ajánló bibliográfia.


A könyv hat szerkezeti részből áll. Az 1. fejezet általános bevezető, a 2. fejezet tárgya a nyelvtan, a 3. fejezeté a szókincs. A 4. fejezet témája a nyelv történeti változása, az 5. fejezet a nyelvrokonság problémáját tárgyalja. A 6. fejezet az írás és az írott nyelv kérdéséről szól. Mivel a Milyen nyelv a magyar? megállapításai megfelelnek a ma mérvadó nyelvészeti vélekedéseknek, továbbá Nádasdy nem szorul rá arra, hogy dicsérgessék, ezért a fejezetek sorrendjében haladva csupán kötözködő megjegyzéseket tennék: mi az, amit történetesen én másképp gondolok, mint a szerző.

A bevezető fejezetben Nádasdy utal arra a tényre, hogy a finnugor (uráli) nyelvekben nem létezik nyelvtani nem, illetve arra, hogy ugyanaz a személyes névmás utal a férfiakra és a nőkre. Ez a két dolog alighanem független egymástól, tehát nem szerencsés egymás mellé helyezni őket. A harmadik személyű japán személyes névmás (’ő’) például nem szerint különböző (kare ♂, kanojo), miközben persze ebben a nyelvben sem létezik nyelvtani nem.

A viszonylag kevés ótörök jövevényszó a magyarban véleményem szerint még esetlegesen sem utal a honfoglaló magyarok kétnyelvűségére, hiszen egyes nyelvek ezres nagyságrendben vesznek át szavakat egy másikból úgy, hogy lényegében nincs kétnyelvű népesség.

Nádasdy tanár úrnak igaza van abban, hogy „A nyelvész a nyelv leírásakor nem használja a «csúnya» vagy «szép» vagy «helytelen» címkéket, mert ezek társadalmi értékítéletek, azok vizsgálata pedig a szociológiára tartozik, illetve a kettőnek egy fontos határterületére: a szociolingvisztikára” (e 371). Ezt olvasva azonban az olvasóban az a benyomás támadhat, hogy a szociolingvisztika a nyelvműveléshez közel álló valami, holott a szociolingvistát kizárólag a stigma és a presztízs keletkezésének, működésének, megszűnésének folyamata érdekli. Tehát a szociolingvisztika is leíró diszciplína, azaz nem valamiféle nyelvszépészeti tevékenység. Ha szabad egy kicsit nádasdys stílusú analógiával élnem: a műkörmös és az esztéta egyaránt a szépséggel foglalkozik, de azért nem teljesen ugyanúgy.

A nyelvtant tárgyaló (2.) fejezetben talán érdemes lett volna kitérni arra, hogy van-e egyáltalán értelme a „jel” nevű toldalékosztály hagyományos szembeállításának a ragokkal. Ezekben nyilván csak annyi a közös, hogy a képzők után, de más szóvégi toldalékok (azaz ragok) előtt jelenhetnek meg.

A szókinccsel foglalkozó (3.) fejezetben valószínűleg csak az európai nyelvekre vonatkoztatható az a megállapítás, hogy bár hangutánzó-hangfestő szavak „minden nyelvben vannak, de arányuk elenyészően csekély”. Egyes nyelvekben ugyanis tízezres nagyságrendű a számuk, külön szófaji osztályt alkotnak, sajátos nyelvtani szerkezetekben, sajátos szerepeket látnak el. A jobban ismert nyelvek között ilyen például a japán: Kakehi, Tamori & Schourup 1400-oldalas szótára kizárólag hangfestő-hangutánzó szavakat tartalmaz (1996).

Számomra meglepő az a kijelentés, hogy körülbelül 100.000 szó van a magyarban, illetve hogy a legműveltebbek kb. 30.000 szót ismernek, a legműveletlenebbek 6000-et. Nádasdy maga is azt fejtegeti, hogy lehetetlen meghatározni, hogy mi tekinthető egy (azaz 1) szónak. Szeretném azt is tudni, hogy össze tudnám-e számolni a saját szavaimat (lehetőleg olyan módszerrel, hogy nálam legalább 29.000 legyen a végösszeg — ha szabad ilyet kérnem).

Egy széles közönségnek szánt könyvben nyilván lehetetlen kifinomult fonetikai átírási jeleket alkalmazni, de akkor talán a következő passzusban legalább a magyarázatot kellene pontosítani, hiszen a következő megállapítás így eléggé megtévesztő: „Az angolban a 16. században a lunch, cut féle szavakban a rövid u ejtése [ö] volt, tehát [löncs, köt], így mondta Shakespeare is. Az amerikai angol máig konzerválta ezt az állapotot, a mai amerikai ejtés is [löncs, köt].”

Bár azt ígértem az olvasónak, hogy kizárólag kötözködni fogok, mégsem tudom megállni, hogy ne dicsérjem a 4. fejezet eredetiségét. Szellemesen elegáns és tartalmas bevezetés ez a nyelvtörténetbe, bemutatja a szókincs és a nyelvtan néhány változását. Az ember tragédiája és a Halotti beszéd nyelvéről is szó esik benne, de persze sok minden másról is.

Az 5. fejezet tárgya a nyelvrokonság és az összehasonlító nyelvészet. Az olvasók zömét persze nem maga a nyelv eredete érdekli, csupán az, hogy milyen következtetéseket lehet levonni a nyelvek közti hasonlóságokból a népek és kultúrák leszármazására nézve. Az összehasonlító nyelvészet talán meg se született volna, ha nem az a nemes, ámbár hiú ábránd lebegett volna a romantika korának tudósai szeme előtt, hogy a nyelv lehet a népek „történelem előtti” történelmének a kulcsa. Csakhogy ma már tudjuk, hogy a nyelvek egybevetése alapján képtelenség megrajzolni a népek leszármazását mutató családfát, mivel korántsem párhuzamos a nyelv, illetve a kultúra és a beszélőközösség genetikai állományának története.

Nádasdy világossá teszi ezt a sajnálatos tényt, amiként azt is, hogy a magyar nyelv finnugorsága nem valami szembeszökő és a nyelvünk mai megjelenési formájában bárki számára felismerhető tulajdonság (noha én láttam már finnugrisztikai szakmunkát, amely ilyesmit sugall). Egyszerűen arról van szó, hogy a magyar nyelv alapszókincsének sok száz eleme rendszeres megfelelést mutat bizonyos genetikusan és kulturálisan (ma már) a magyarságtól teljesen különböző népek nyelvének hasonló elemeivel. A világ nyelvtudósai pedig az elmúlt két évszázadban elfogadták azt a magyarázatot, hogy az ilyen „mély” hasonlóságok, szabályos hangmegfelelések stb. oka csak az lehet, hogy a vizsgált nyelvek beszélői az ősi időben egyetlen népet alkottak — azaz közös az eredetük. Ennyit mond Nádasdy tanár úr, és én a magam kutatási területének ismerete alapján csak annyit tudnék ehhez hozzátenni, hogy a távolkeleti nyelvészet (és állítólag az amerikai indián nyelvek) kutatói nem tekintik megkérdőjelezhetetlen ténynek, axiómának azt, hogy egy nyelvnek csak egyetlen genetikai identitása lehet, azaz egy nyelv csak egy nyelvcsaládhoz tartozhat. A nyugati nyelvészet axiómája szerint például magyar nyelv legyen bár hun-szittya, vagy finnugor eredetű, csak egyetlen alaprétege lehet: ezért aztán a magyar vagy hun-szittya, vagy finnugor.

Nádasdy Ádám itt két olyan állítást is tesz, amit én másként gondolok. Nem hiszem azt, hogy „A magyar nyelv finnugor eredete is elmélet volt, míg Budenz be nem bizonyította – most már csak tény.” (e2269-2270). Sajnos nem értek a tudományelmélet szakszavainak a helyes használatához, de úgy tudom, hogy az ilyesmi neve éppenséggel „magyarázó elmélet”. Vitathatónak tartom azt a megjegyzését is, hogy a „nyelvrokonság... mára már lekerült a napirendről, mert amit el lehetett róla mondani, elmondták. Akit közelebbről érdekel, utánanézhet a szakirodalomban, tankönyvekben. (e 2163-2164)” Én úgy tudom, hogy ma sincs konszenzus például abban hogy miféle hasonlóságok fontosak, illetve nem perdöntőek „genealógiai” szempontból. Az persze tény, hogy például a szláv, germán, neolatin, kelta, ind, görög stb. nyelvek (vagyis az indoeurópai nyelvcsalád) családfáját ma lényegében ugyanabban a formában tartalmazzák a tankönyvek, de az a mintegy 74 ismérv, amelyen ez a „matematikailag legjobb” családfa alapul, legalább 40 ismérvet hagy figyelmen kívül, csupán azért, mert ezek nem egyeztethetőek össze a „kánoni családfa” elágazási rendjével. Abban persze nagyon is igaza van mesteremnek, Nádasdy Ádámnak, hogy arra buzdít, szíveskedjenek az ifjú (valamint kevésbé ifjú) kollégák előbb megismerni az összehasonlító nyelvészet alapvető módszertanát, mielőtt megszülnék a maguk vadonatúj rokonsági elméletét.

A könyv utolsó (6.) fejezete az „Írás és nyelv” címet viseli. A hangzó nyelv, a beszéd ugyanis nem kizárólagos médiuma a nyelvnek. Miközben ezt a fejezetet olvastam, állandóan az járt a fejemben, hogy mennyi fontos műveltségi ismeretnek kellene még megjelenni a mai magyar iskolai nyelvi és irodalmi tankönyvekben. Ott lenne a helye ennek is: az írás betűitől az írásbeliség jelentőségéről és történetéről szóló ismeretekig. Még azok a szikár fogalmak is, amelyek léteznek a mai tankönyvek világában (mint pl. „szóelemző írásmód”), más értelmet kapnak, ha tágabb kulturális kontextusban beszélünk róluk. Egy értelmes fiatal számára érdekes lehet például megtudni azt, hogy a székely rovásírás, amelyben immár Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye is kinyomtattatott (nem is beszélve a némely magyar települések határát jelző táblákról), közeli rokona az ótörök írásnak és talán távolabbról még a germán rúnáknak is. Ha semmi mást, legalább ezt a fejezetet a diákok kezébe kellene adni a gimnáziumi magyartanárnak.

Mit mondhatnék végül összegzésként erről a könyvről? Hirtelen nem is emlékszem, hogy említettem-e már, hogy a könyv kiváló. Ezúton kérem tehát a nyájas olvasót, hogy szíveskedjen azt azonnali hatállyal beszerezni, néhányszor alaposan végigolvasni, majd a könyvespolc megfelelő részén elhelyezni. A megfelelő rész pedig nyilván az, amit a gyerek is elér.

Szerző:  Nádasdy Ádám,  Cím:  Milyen nyelv a magyar?,  Kiadó:  Corvina Kiadó,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  204 oldal,  Ár:  2990 Ft