A BIDF tette fel a Vimeo felületére a Természetesen rendellenes című dokumentumfilmet. A dán film, amely hazájában két filmdíjat is elnyert, egy Jacob Nossell nevű 27 éves srácról szól, aki agysérüléssel született és emiatt enyhe mozgás- és súlyos beszédsérüléssel éli mindennapjait. De Jacob nem hajlandó elfogadni a társadalom által neki juttatott szerepet, ő azt akarja érezni, hogy ér valamit az élete, erre pedig úgy akar bizonyítékot szerezni, hogy bemutat róla egy nagyszabású előadást a Dán Királyi Színházban. A doku az előadás elkészülésének időszakáról szól, amely alatt rengeteg drámai és még drámaibb esemény történik Jacob Nossellel.

Az az érdekes dolog történt, hogy a barátom számára, akivel a filmet néztem, nem volt világos, hogy ez egy dokumentumfilm. Ezért ő egy nagyon bátor játékfilmet látott, miközben én egy dühítő dokut. És éppen itt van a kutya elásva, hiszen Christian Sønderby Jepsen munkája az elképzelhető leghatásvadászabb eszközökkel manipulálja a történéseket, amely szétfeszíti a dokumentumfilm műfaji kereteit. Probléma az is, hogy nem csak ő akarja ilyen módszerekkel izgalmasabbá tenni filmjét, hanem maga a főszereplő is végig színészként van jelen, ráadásul nem is kifejezetten jó színészként, és folyamatosan arra kényszerít minket, hogy szerepléseit valóságnak fogadjuk el. Miért? Mert ha nem tesszük, akkor rossz emberek vagyunk, amiért hitetlenül viszonyulunk megélt fájdalmához.

Pedig bennem őszintén nincs semmi ezzel kapcsolatos hitetlenség, épp ellenkezőleg. Nagyon is látom azokat a társadalom felől érkező attitűdöket és reakciókat, amelyek a sérült emberek életét megnehezítik rendszerszinten és egyéni szinten is. Ám a Természetesen rendellenes csak közhelyeket mutat fel minderről, és képtelen hitelesen reprezentálni ezeket a problémákat, éppen azért, mert nagyon erősen forszírozza megmutatásukat, és emiatt a valósággal köszönőviszonyban sem lévő helyzeteket konstruál.

A film abban a jelenetben válik érdekessé, amikor a Dán Királyi Színházban készülő előadás rendezője ezt a főpróbahéten észreveszi, és szóvá is teszi. Jacob Nossell ugyanis kihagy egy próbát, és arról beszél, hogy nem biztos benne, hogy végig tudja csinálni a premiert, amire a rendező, Thomas L. Corneliussen azt kérdezi tőle, vajon a kamerának játszik-e, és vajon ezért veszélyezteti-e az előadás minőségét. Erre Nossell olyan hisztérikus sírásban tör ki, amilyet körülbelül én produkálnék a színpadon, ha ilyen instrukciót kapnék, de a konklúzió mégis az lesz így, hogy Nossell áldozat.

Az áldozati szerepkör mint kiindulási pont nagyon problematikus: didaktikussá teszi a filmet, és amennyit a színházi előadásból látunk, azt is, mégpedig kínosan. Nossell kérdésfeltevése az, „van-e jogom az élethez?”, de gyorsan rájövünk, hogy ez egy álkérdés, úgy gondolja, van. Másrész furcsa Magyarországról nézni ezt a filmet, hiszen összességében az derül ki belőle, hogy a dán társadalom érzékeny, szupportív és elfogadó, és valójában Nossell nem igazán találkozik útja során előítélettel vagy kirekesztéssel – épp ellenkezőleg: Dánia legreprezentatívabb színházépületében készül egy előadás az életéről.

Különösen dühítő a filmben (és a színházi előadásban), hogy míg a sérültek problémáit igyekszik megmutatni, lazán ítéletet mond az abortuszt vállaló nők fölött. Nossell az egyik jelenetben felkeres egy genetikai szakértőt, aki a terhességi szűrővizsgálatokról beszél neki, és arról, hogy a szülők, ha gyermekük betegen születne, az esetek túlnyomó többségében az abortuszt választanák. Utána Nossell ellátogat egy óriási abortusztemetőbe is, ahol az egyik síron talál egy levelet, amelyben egy anya halott gyermekének ír üzenetet arról, megbánta tettét. A papír sértetlensége és az erős drámai fogalmazásmód miatt némi gyanú támadt bennem, hogy ez a levél a dokumentumfilm érdekében került oda. Az elkészült színházi előadásban aztán látunk egy CGI videót, amelyben terhes nők (kb. nyolchónapos hassal) bemennek egy szépségszalont imitáló abortuszklinikára, majd az épület háta mögött halott csecsemők potyognak ki szemétledobókon át a semmibe.

A Természetesen rendellenesről, bár sok európai moziban látható volt, nem találtam sok angol nyelvű kritikát. Amiket igen, azok méltatják a filmet. Nem véletlen ez, az ilyen írások, mint amilyen most az enyém, akár negatívan is befolyásolhatják a sérültekről való társadalmi gondolkodásunkat. Ám egyrészt fontos kijelenteni, hogy nem nagyon jó, ha a sérültekről egy homogén masszaként gondolkodunk, fontos lenne lassan – és ez egy új megugrandó lépcsőfok számunkra –, hogy egyénekről tudjunk végre gondolkodni. Másrészt, vajon mennyire befolyásolja pozitívan a sérültekről való társadalmi gondolkodásunkat egy ilyen film megalkotása, amely túlegyszerűsített és ócska közhelyeket pufogtat egy valójában iszonyúan komplex és érzékeny témáról? A legnagyobb probléma viszont, hogy ez a film éppen a sérültséggel kapcsolatos társadalmi kérdések megvitatását gátolja, mikor nézőjét csak morálisan engedi viszonyulni témájához. Így a róla való beszédben könnyen a jó vagy a rossz oldalon találjuk magunkat. A befogadók két táborra osztása pedig a legkevésbé sem konstruktív, sőt, nagyon sokat árt az ügynek – ez teszi kifejezetten szükségessé a kritikai megközelítést.