A Revizor Dekameronja - 20. nap
2020.03.31.

Mostanság az egyik oldalról újra kikiáltották írófejedelemnek, míg a másik oldalról megtették nácinak és ponyvaszerzőnek, jóllehet Herczeg Ferenc igazán semmit sem csinált másként, mint korábban. Ő végig halott volt ezalatt. LÁSZLÓ FERENC NAPLÓJA.

Bocsánat a megtévesztő felütésért, az alábbiakban nem a jelenkori Herczeg-vitáról lesz szó, az ugyanis még a tollforgató úriember életművéhez képest is ingerszegény. Mert hát Herczeg Ferenc írói működése is az volt: valóban remek visszaemlékezéseit kivéve ugyanis vajmi kevés érdemi mondandója akadt közös emberi sorsunkról. A magamfajta múltbubusok mentalitás- és kultúrtörténeti adalékokért, meg szimpla léhaságból ugyan máig kedvvel forgathatják a könyveit, de ez sajna nem változtat a tényen, hogy írásművészete híg és elavult. Talán mert Herczeg az irodalom terén világéletében óvatos duhaj volt: nem szeretett kockáztatni, készen kapott figurákból és gondolatokból dolgozott, és jobbára kerülte az akár az író kezét is felsérthető témákat.
 
Életművében a szigorúan anekdotisztikus hajtóanyagú novellák valahol középtájt helyezkednek el a csúcspontot jelentő memoártrilógia meg a legalulra besorolható (ál)történelmi színművek között. (Ez utóbbi csoportból tán csak a Bizánc érdemelne némi empatikus figyelmet.) Bricseszes dzsentrik, szavakész jukkerlányok, fineszes mamák és snájdig huszárkadétok lakják be ezeket a rövid, a legtöbbször hírlapba szánt írásokat, amelyeket csupán azért nem téveszthetjük össze Szomaházy István hasonló novellácskáival, mert azokat még ennyire sem ismerjük.
 
Don Juan kopaszodik
Don Juan kopaszodik
Nos, ilyen Herczeg-novellákból gyúrt össze vagy egy bő féltucatot az az új tévéfilm, amelynek bemutatójára vasárnap este került sor a Duna TV műsorán. Don Juan kopaszodik - ez a címe a "drámai vígjáték"-nak, melyről a rendező, Dombrovszky Linda előzetesen így nyilatkozott: "...van egy békebeli bája, miközben a lelkekben magánéleti-párkapcsolati válságok dúlnak". Vagyis a film egyszerre ígért időtlen témát, valamint nosztalgikus visszamerengésre lehetőséget kínáló közeget - csakhogy a lagymatag ritmusú végeredmény e kettős ambíciónak legfeljebb a töredékét váltotta valóra.
 
Az örök érvényességű téma körüli deficit dolgában persze alapvetően maga Herczeg a ludas, még ha Dombrovszkyék jócskán szabtak, varrtak és igazítottak is az eredeti történeteken. A mindegyre csak a formásnak szánt csattanó felé törtető rövid írásai ugyanis mondhatni programszerűen felszínesek, amennyire csak felszínes lehet egy novella, amelynek legelső és legutolsó mondata egyként így hangzik: "Az emberek igazán különösek". A férfi és a nő közötti szerelmi-párkapcsolati erőjátékok itt bizony a gáláns cicázások és egyéb huncutságok regiszterében mozognak, s ez olyannyira eltörölhetetlen jellegzetesség, hogy ahányszor csak a forgatókönyv megkísérelt egy-egy mélyítő célzatú módosítást, a beavatkozás, a hangtörés mindannyiszor érzékletessé vált - akár még a Herczeg-szűzek számára is. (Apropó hangtörés: a produkció egyik fájdalmas gyengéje Bolcsó Bálint mindegyre zavaróan előtérbe tolakodó filmzenéje.)
 
Ami mármost a békebeli hangulat megteremtését illeti, a tárgyi környezet, a berendezés összeválogatásának gondossága sikert ígért. (Már persze ha eltekintünk a ténytől, hogy a mából visszatekintő filmesek ezúttal is összenyitják egymással a Nagy Háború előtti és a valamelyest kevésbé békebeli harmincas évek világát.) Hasonló elismeréssel szólhatunk a frizurákról is: a férfihajzatok befésülése és a hölgyek ondolálása valósággal egy rég letűnt kultúrát jelzett. Ámde a magaviselet és néhány más pont e kultúra megidézhetetlenségét bizonyította. Merthogy a kézcsóknál a férfi bizony maga hajolt le a női kacsóig - és nem azt emelte föl a szájához. Az elegáns vasúti étkezőkocsiban egy jól nevelt úr nem úgy fordult taksálva a női tomporok után, mint egy mai filmbéli építőmunkás. No és az sem állítható, hogy egy dzsentrifészekbe a plébános bármikor is papi karingben és stóláját viselve köszönt volna be.
 
Mészáros Zoltán
Mészáros Zoltán
A polgári viselkedéskultúra letűntét ilyen esetekben mindig látványosan megszenvedő színészek közül sajnos épp a főszereplő bizonyult a legsérülékenyebbnek. Farkas megformálójában csak nehezen és vonakodva ismertem rá az Angyalbőrben hajdani Urbán honvédjére, vagyis az igen rég látott Mészáros Zoltánra: leginkább még alighanem orgánumának homogén szürkéje segített a sikeres beazonosításban. Ő és a nett K. Kovács Tamás (Visky hadnagy) a megszólalásig - és állóképben - tűnt csak hiteles úriembernek. Takátsy Péter viszont legalább megcsinálhatott magának egy áloroszlánvadászi arckifejezést, míg Mertz Tibornak akár könnyű szívvel el is hihettük, hogy tudja, miként is festhetett egy öregedő vidéki gentleman. Erre az autentikusságra nagy szüksége is lehetett, amikor ilyesféle fordulatoknak kellett elhagynia az ajkát: "a becsület itt nálunk vidéken még fontos dolog." Férfisorsot azonban mégis csupán Epres Attila hozhatott magával a kúria ebédlőasztalához: a keserű és számonkérő irigység ismerős - és valósággal időtlen képletét rövid jelenésében tökéletesen mutatta fel. Gubás Gabriella, Tóth Ildikó és Györgyi Anna egyaránt megfelelt a koridéző asszonyi szépség jószerint kizárólagos kívánalmának, ennél több feladat talán csak Gubásnak jutott: ő még némi régóta melegen tartott feleségdühöt is eljátszhatott.
 
A világrend persze, mint Herczegnél rendesen, e film végén is helyreáll: hiszen a szó szoros értelmében csupán egyetlen karcolás esett. És helyreáll a rend nemsoká kint a valóságban is, legalább Herczeg Ferenc körül bizonyosan. Békén szunnyadhat majd tovább.
Címkék: Revizor Dekameron