Kutyához, cicához, egyéb állathoz beszélni alap, ezt az is tudja, akinek nincs állata. (Lsd: „Na helló, röfik.”) Egyszer elvittem a kutyát pár napra szittelni, és amikor hazaértem nélküle (konkrétan abból a cselekvésből, hogy leadtam a kutyát a tér másik oldalán egy lakásban), köszöntem neki, és közöltem vele, hogy nincs itt. Amúgy a kutya egyre több szót ért meg, és pontosan tudja, ha róla beszélünk. Kerülnünk kell a kutya, kiskutya, Kifli, séta, labda, vacsi, jutifali, kefír szavakat, mert azonnal odajön, és megkérdezi, mi vonatkozik rá. És visszabeszél. Mert ha azt mondom neki, „tedd le a labdát”, akkor ő azt mondja: „Hülye vagy? Minek neked?” Ha meg erélyesen rászólok séta közben, amikor kolbászol összevissza, hogy „erre megyünk”, akkor rám se néz, de azt mondja a fülével (!), hogy „lécci, lécci, arra van egy iszonyú érdekes szag, nézzük meg!”. Esőben pedig egyértelműen megtagadja a parancsokat, csak áll hülyén az eresz alatt, se előre, se hátra.

 A növények is családtagok, teljes értékű nevük van: akitől kaptuk, az lesz a neve. Így fordulhatnak elő például olyan mondatok, hogy „Lacika nagyon elszaporodott, szétültetem”, vagy „Ülj egy kicsit arrébb, nem látlak a Mónitól”, vagy „A Pisti tök ferde”, esetleg „Adok egy kis vizet Évának, nagyon szépen fut”. (Éva egyébként Ruttkai Éva ük-ük-ük-ük-ükunokája, és tulajdonképpen Áginak kellene hívnunk, mert tőle kaptuk, de egy Ruttkai Éva azért hát… A színházas könyvespolc fölött lakik, vannak róla is könyvek, úgyhogy biztosan ezért fut szépen.) A legutóbbi növényes kalandunk viszont szomorú véget ért, a múlt héten véletlenül kintfelejtettünk egy bazsalikomot a kerti padon, és éjjel kicsit elfagyott szegény. Két napig énekeltünk neki, simogattuk a cserepét, kitettük a napra is, de sajnos hiába. Ezúton is elnézést kérünk, és RIP bazsalikom.

Vissza a tárgyakhoz. A számítógéphez szóló különféle imákat mindenki ismeri. És a rohadék nem szól vissza, csak mélyen hallgat, és egykedvűen mozgatja a karikáját a képernyő közepén. Ő így vonogatja a vállát. Pedig olyan jó lenne, ha megmondaná, mi a baja. Mennyivel egyszerűbb lenne megkérdezni a kazánt, hogy jókedvében zörög-e, vagy rosszul érzi magát. Vagy ha a vízvezeték meg tudná mondani, hogy hol van elrepedve, és nem kéne kivésni a falat négy emelet magasan, kezünket tárogatva. Vagy ha, teszem azt, az ebéd tudna beszélni, akkor tudna figyelmeztetni, még az odaégés előtt.

Él velünk egy plüssmajom, akit a gyerekek mindig lehetetlen pózokban hagynak a kanapén. És én mindig szépen visszaültetem, hogy legyen neki komfortos. Ugyanis időnként fontos feladatot bízok rá: ő a dunszt őrzője. Nem szabad vele csúnyán bánni, mert a végén még felmond, és őrizhetem én Saly Noémi zseniális citromdzsemjeit.

Amúgy jó viszonyban vagyok a tárgyakkal, ügyesen bánok velük, addig-addig forgatom, nézem őket, amíg rájövök, hogy hogyan kell becsavarni, kicsavarni, lekapcsolni, kinyitni, bepattintani, kitolni, kibogozni, meghúzni… Szóval én egyáltalán nem rohannék a pszichológushoz, ha érteném a tárgyak beszédét, hanem szénné keresném magam vele, és megírnám a Tárgy-Magyar, Magyar-Tárgy kéziszótárat.