A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház 2011 óta folytat színházpedagógiai, színházi nevelési tevékenységet. A színház honlapjáról tájékozódva tudom meg, hogy ez három külön programot jelent: egy szabadegyetem jellegű színházi kurzust pedagógusoknak, előadások felkészítését és feldolgozását megvalósító háromlépcsős programokat, valamint osztályterem-színházat. Természetesen minden évben van több gyerek- és ifjúsági előadás is a bérletes rendszerben. Az ember tragédiája “junior” a 10-14 éveseknek javasolt ifjúsági bérlet előadásai között szerepel – az Illatszertár, az Anna Karenina táncszínházi előadás és a Liliomfi mellett. Ez utóbbi három előadás szerepel a 14-18 éveseknek ajánlott ifjúsági bérletben is, valamint a Száll a kakukk fészkére. 

Az ember tragédiája megkerülhetetlen. Így is, úgy is találkozni kell vele, nemes küzdelemben. Nem csak azért, mert tananyag és kanonizált klasszikusunk, hanem mert életbevágóan fontos filozófiai kérdéseket feszeget. Alighanem kevés az olyan középiskolás, aki végigolvassa a Tragédiát. Ám egy izgalmas élményt jelentő színházi előadás igen sokat tud hozzáadni a “kötelezők” iránti érdeklődéshez, netán az értük való lelkesedéshez. Kötelezők osztálytermi színházi előadások formájában is fel-felbukkannak (hogy csak néhányat említsünk az elmúlt évadokból: K2 Színház: Antigoné, Az apostol, Nemzeti Színház: Bánk-misszió, Ciróka Bábszínház: Címzett: Anyegin). Néhány évvel ezelőtt láttuk még a Bánk bán juniort, ott mást jelentett a junior jelző. 

Mit jelent ez esetben e műfaji meghatározás? Többek között rövidítést. Klasszikusok röviden: emberiségköltemény 90 percben. Nem. Nem áll a párhuzam, mert az itt hallható szöveg nem zanza, nem összefoglalás. Az eredeti szöveg meghúzva, majdnem harmadára. Bátor húzás (dramaturg: Tóth Kata). Egyszerűsítést is jelent: a régies szóalakok átírását maira. És jelenti bizonyos tartalmak kihúzását: Ad usum Delphini: a római orgia óvatosan van ábrázolva, a kereszténység például sokat veszt kegyetlenségéből Konstantinápolyban, a halál sem jelenik meg, és mintha kimaradna a londoni haláltánc (amit Ádám – és vele az olvasó / a néző – láthat “szellemi szemekkel” – a Jankovics Marcell-féle animációs film egyik legerősebb jelenetét adva). Ahogyan a Gulliver utazásai felnőtteknek szóló társadalmi szatírából ifjúsági regénnyé vált az idők során. A Tragédia jórészt inkább felnőtteknek szól – és mégis: a lét értelmét faggató, a szabad akarat és a meghatározottság közötti egyensúlyozást figyelő filozófiai kérdések, az eszmék iránti lelkesültség, majd az azokban való csalódás romantikája a középiskolás korosztály számára is érvényes lehet. 

A húzások valóban szükségesnek tűnnek, ha színházi előadás készül a műből – valóban meg kell próbálni lehántani róla azt a réteget, ami eltávolít, mert a nyelvi távolság nem leküzdhető az ifjúság számára. Van, ahol a húzás frappánsabbá teszi a szöveget, máshol megváltoztatja az értelmezést, de van, ahol kifejezetten hiányérzetet kelt ez a dramaturgiai megoldás. Ilyen például a következő rész: “Lehet, de mind a kettő kárhozat; / Más név alatt a végzet ugyanaz. / Hiú törekvés azzal küzdeni, / Nem is fogok. – Aztán miért, miért is / Vágynék magasra bármi hő kebel. / Éljen magának, és keresse a kéjt, / Mellyel betölti az arasznyi létet.” Ebben a szövegrészben mintha az alany változna meg, melyet fontos a játék által értelmezni. Egy másik ponton az a mondat hangzik el, hogy “fukar kezekkel mérsz, pedig(!) nagy úr vagy” – ezt hallva persze csak tanár néniknek-bácsiknak rándul meg az arcizma, nem tudván, hogy nyelvbotlás vagy szándékos átírás történt. Mondjuk, van benne logika, de azért…

 

“Junior”-nak nevezhető a tér is. Jól alátámasztja a szándékot (látványtervező: Gyarmati Dóra): egyszerűen, sokféleképpen használható, összerakható, és minden kort egy-egy jellemző alapformával jelenít meg: négyzetes oszlop-gerendák, lépcsők, emelvények, ajtónyílások, kubusok, ezekből lesz fa, kert, piramis, trón, csillagvizsgáló, kereszt, szószék. Minden szögletes, de egymásba jól illeszthető, gyorsan átalakítható elemekből áll (a színészek díszleteznek, építenek – ez is frissességet hoz az előadásba). A jelmezekben a fekete-fehér-piros színek dominálnak. Kevés árnyalat, sok kontraszt. Itt-ott megjelenik az arany csillogása, majd a szürke, kék színek, de épphogy csak. A jelmez egyszerű és egyértelmű jelzéseket használ az egyenfekete garbók és nadrágok felett. A piros mindig a tagadás szelleme. Piros kendők, csíkok változatosan használva, hol combfix-csipkének, hol homlokpántnak, hol bicepszre kötve, hol nyakra, csuklóra, alkarra, derékra. Hol vér, hol vágy, hol tűz, hol indulat, hol jókedv, hol gúny, s mi minden még ez a piros. A történelmi korokat a díszletelemekből építhető geometrikus formák mellett a jelmezek könnyen váltható elemeibe, kiegészítőibe sűrített jelek nyomán követhetjük végig. Ezek hol jobban, hol kevésbé találják el azt az egy emblematikus jelet, ami a kort jellemzi.

Ez is lehet “junior”: a történet elmeséléséhez, az eszmék és az érzelmek megmutatásához itt nincsen szükség hatalmas technikai apparátusra. Ez az előadás ebben a moziból kialakított kamaratérben nem operálhat ilyen hatáselemekkel. Másra kell helyeznie a hangsúlyt: éppen a közelséget kell jól használnia, a játszók itt a nézők szemébe nézve, közvetlenül hozzájuk szólva, személyes szavakként fogalmazhatják meg a drámai költemény veretes sorait. Az előadás éppen ezzel kezdődik: a színpad szélén a földön ülve, lábukat a nézőtérre lógázva ülnek a játszók, és Hamvas Béla sorait mondják egyenesen a nézők szemébe. A későbbiekben a játék, az ötletek frissessége igyekszik megtartani ezt az attitűdöt, de egyre inkább elkanyarodik ettől (sajnos). 

Ami még mindenképpen “junior”: az előadás megidézi a diákszínjátszók körében és korában virágzó kreativitást, játékosságot, a színművészeti egyetemek vizsgáinak szerepcseréit, amelyben minden játszó megmutathatja magát. Bár utóbbi itt csak részben igaz, mert Ádám és Éva alakja egyedül a keretszínekben sokszorozódik meg, a jövőbe tett utazás alatt végig egy Ádám (Koltai-Nagy Balázs) és egy Éva (Hajdú Melinda) útját követhetjük.

Az Ember tragédiája „junior” nem aktualizál, ezért a benne megjelenő időutazás időtlen lesz. Talán ez is oka lehet annak, hogy a mű kérdésfelvetései sem tudnak személyessé válni. A szöveg egyszerűsítése, a régies kifejezések mai változatokkal történő felcserélése az érthetőség jegyében történik. A nézőtéren viszont (talán a Lázár Ervin-program részeként?) ötödikes-hetedikes diákok ülnek, és számukra még ez a szöveg is sok és bonyolult. A szándék és az irány érthető, a megvalósítás azonban nem ér célt: azt gondolom, nem az általános iskola felső tagozatosainak kellene ezt az előadást játszani, hanem középiskolásoknak. Ha a nézőtéren középiskolások ülnének, akkor játszóknak is egyszerűbb dolguk lenne: arra hangolódhatnának, hogy nekik akarják elmondani ezeket a mondatokat, tisztává tenni ezeket a szituációkat, átérezhetővé tenni ezeket a szenvedélyeket, ideákat. Ennek következtében a hangvétel is sokkal személyesebb lehetne.

 

Koltai-Nagy Balázs játéka sokkal pontosabb, amikor az államférfi társadalmi státusza helyett Ádám emberi vonásait mutathatja meg. A fáraó, a hadvezér, a lovag alakjának attribútumai nehezebben formálhatók meg, mint a szerelmes, a féltékeny, a kétségbeesett, a reményeiben megfáradt vagy az elszánt férfi vonásai. Azon a délutánon, amikor az előadást láttam, a Prága 1. szín Kepler figurája találta meg leginkább a helyét. Igaz, hogy a drámai költemény alakjai sokszor inkább allegorikus alakok, filozófiai gondolatok, tézisek megfogalmazói, mégis: hús-vér emberként megformálva tudnak igazán izgalmassá válni a színpadon.

Másképp tükröződik e színészi feladat Hajdú Melinda Éva-arcain. Azonban ezeken az arcokon is azt látom, hogy akkor érzi magát igazán biztonságban a színésznő, amikor egy-egy izgalmasabb, szabálytalanabb karaktert kell megformálnia, humorral, nyersességgel, groteszk eszközökkel. Akkor válik személyesebbé, finomabbá játéka, amikor apró mozzanatokban és nem nagy szavakban ragadható meg számára egy-egy érzés. 

És mindenki mást a dráma-univerzumban tíz egyetemista alakít: Lucifert és az összes többi szereplőt. Egyrészt nehéz feladat, hiszen mindvégig színen vannak, egyénnek kell lenniük a tömegben, arcoknak a kórusban, majd egyszer csak rockzenekarrá válnak, aztán újra kart alkotnak. Ők a nép, a korszellem, miközben – akár egy operettben – folyton átöltöznek, építik a díszletet, átállnak egyik színről a másikra. Másrészt lubickolnak is Lucifer szerepében. A mennyekben fellázadó Lucifernek még számos arca van: erős, gúnyos, elszánt, büszke, öntelt, dühödt, mintha százfejű sárkányfajzat lenne vagy ezerkarú polip, mindig átalakuló, mindig megújuló, örök létező (a játékmester megnevezésből arra következtetek, a koreográfiákért Hasenfratz-Szegvári Júlia felelt – igen jól). 

A történelmi korokba térve azonban színenként egy megtestesítője van Lucifernek. A negyedéves osztályból Kovács Martinnak jól áll az ádáz kegyetlenség, elszántság, nyers erő, Urbán Richárdnak az intellektuális köpenybe bújtatott gúny, cinizmus, irónia. D. Varga Ádám a prágai jelenet udvaroncaként hoz színt a játékba. Varga Huszti Máté a keretszín Ádámjaként, Nagy Péter János Luciferként, Dura Veronika és Kelecsényi Anna a keretszínek Éváiként, Szabó Dorottya és Támadi Anita Luciferként villanhatnak fel. Szuggesztivitásával kitűnik még a kórusból (később látom a színlapon, hogy beugrott Trill Beatrix helyett): Hasenfratz-Szegvári Júlia. Az Úr nem jelenik meg fizikai testben a színpadon (mint ahogy oly sok egyéb feldolgozásban), Kőszegi Ákos hangján szólal meg. 

Egyetlen megjegyzés: furcsa ellentmondást érzek abban, hogy ezek a huszonéves fiatalok nem úgy játszanak, mintha fiatalok lennének. Nem számolnak a fiatalságukkal. Úgy tűnik, valódi koruknál idősebbnek akarnak látszani. Vagy a rendezés akarja őket errefelé tolni. Pedig milyen jó lenne, ha ebben a kérdésben “juniorabb" lenne az előadás!

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.