Markó Róbert: Vitéz László Ángliában / Budapest Bábszínház
2020.03.30.

Tovább folytatódik, alakul Vitéz László majd’ kétszáz éves története. Legújabb epizódja a Budapest Bábszínház Kemény Henrik termében bemutatott Vitéz László Ángliában, Barna Zsombor rendezésében és előadásában. SZEMERÉDI FANNI KRITIKÁJA.

Idén lenne 95 éves Kemény Henrik, aki - már kisgyerekként beállva apja, a Papa (Korngut-Kemény Henrik) paravánja mögé - 81 éven keresztül őrizte a magyar vásári bábjáték hagyományát és azon belül Vitéz László alakját. Maga építette paravánnal és maga faragta bábokkal járta az országot, hosszú-hosszú ideig ő volt az egyetlen, az “eredeti” Vitéz László-játékos. A ma Vitéz Lászlót játszó bábosok az ő emlékének és az általa használt stíluselemeknek és színházi eszközöknek mély tisztelettel adózva, azokat részben megtartva, mégis a figurát kicsit a maguk képére formálva, az idők változására érzékenyen reagálva viszik tovább a vásári bábjáték műfaját. Mert a vásári bábjáték él, létezik, és igen: működik.  
 
Ebben az évben az alkotó születése napján új kiállítás nyílt Debrecenben, a Vojtina Bábszínházban a Kemény Henrik-hagyaték értő, figyelmes, lelkiismeretes gondozója, Láposi Terka összeállításában. Szintén ezen a napon, január 29-én mutatta be az egyik legifjabb Vitéz László-játékos, Barna Zsombor második Vitéz László-előadását Vitéz László Ángliában címmel.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
A Bábszínház fiatal színésze már az egyetemen elkezdett foglalkozni a vásári bábjátékkal, ezt választotta diplomamunkájául. Az akkor elkészült előadás, a Vitéz László menyecskét keres (mely “bábtörténeti opusznak” szoros folytatása az újonnan bemutatott előadás) nagy sikerrel járja az országot azóta is. 

Mindkét előadást zárt térben láttam, nem kint a szabadban, “vásári” körülmények között. Az előadás hangvétele, hangereje, tempója, talán játékstílusa szempontjából is meghatározó, hogy szabad téren vagy a B32 körülbelül 100 fős termében, esetleg a Bábszínház 40-50 fős Kemény Henrik-termében játsszák-e. A játékosnak mindenhol meg kell találnia a teret kitöltő játékot.

Ahogyan meg kell találnia a közönséggel történő kapcsolatfelvétel, interakció módját is. A 4+-nak meghirdetett Vitéz László Ángliábant hétköznap délelőtt nézem, mégsem óvodás csoport ül a stúdiónézőtér párnáin és lépcsőin, hanem családok. Ahogyan egy igazi vásárban. És az előadás ugyanúgy gondol a felnőtt nézőkre, mint a picikre, apunak-anyunak is külön szól jó pár poén, zenei betét, kikacsintás.  


A Vitéz László hagyományait életben tartó játékosok (csak néhányat említve közülük: Pályi János, Fabók Mancsi, Tatai Zsolt) mind úgy emelik át a mába a több száz éves figurát, hogy beleviszik saját személyiségüket is a játékba, karakterbe. Barna Zsombor Vitéz Lászlója - nem találok jobb kifejezést - a “srácos” irányt célozza meg. A Vitéz László menyecskét kerest azért volt öröm nézni, mert egyszerre volt klasszikus Vitéz László, magyar népmese (ahol az egyszeri legénynek egyre nagyobb kihívásokkal és veszélyekkel kell megbirkóznia), és emellett lendületes, szellemes, mai előadás, amin érződik, hogy játszója ismeri a rajzfilmeket, a hollywoodi hőssztorikat, a sit-comok poentírozását és gegjeit, a mai gyerekek szavajárását, akár hangsúlyait. Ahogy a Halállal - azzal a kapucni-ficni-fecni-pacni urasággal - szópárbajozik azon, hogy hallgasson és figyeljen (- Jó, hallgatok. - De akkor, hallgass, és ne szólj egy szót se. - Jó, nem szólok….), abban egyszerre van benne a klasszikus poén, a Kemény Henrik által is használt pimaszság, a szembeszállás a hatalommal, a végzettel, és egy mai gyerek szüleivel történő minicsatározása. A Halál csuklyája egyszerre a Kaszás klasszikus kelléke, egy ma is divatos hoodie, és a figurát nevetségessé tevő elem (ahogy a Halál csupasz koponyáját a kapucni eltakarja, az egyrészt az ő álcája, amivel félre akarja vezetni Vitéz Lászlót, másrészt a mozgató eszköze arra, hogy viccessé tegye azt a béna alakot, akinek folyton a szemébe lóg a kapucnija, vagy hátraesik, amikor ő pont nem akarja). Ilyen a Halál mozgása és hangja is: nem recsegő, gargalizáló szörnyhang, hanem sima, simulékony, mintha meg akarná bűvölni áldozatát. Aztán persze elveszíti hidegvérét, mikor elhagyja inkognitóját, a hangja is reszelőssé változik. Mozgása egy ideig sima és hosszabb, elnyújtott mozdulatokkal szinte levegőben úszó, később – mikor feszültsége fokozódik - egyre gyorsabb ritmusú ideges rángások, fejcsóválások, ide-oda csapódások jelennek meg benne, fejét a falba, a padlóba és egyéb kemény felülethez koppantja.

Az első rész sok eleme újra visszatér a folytatásban. A Vitéz László Ángliában azonban egy másfajta történetvezetéssel (az író mindkét előadásnál: Markó Róbert), másfajta humorral, zenei világgal (zeneszerző: Nyitrai László) dolgozik. Nem a népmesei történetvezetést, az egyre nehezedő próbák fokozatait követhetjük nyomon, a felépítés sokkal inkább epizodikus: a változatos helyszíneken (melyeknek látványtervezője egyúttal a bábok tervezője: Horváth Márk) zajló, egymástól szinte független találkozások egymásutánisága egy vándorút során. Az epizódokat az elveszett gyerek megtalálásának fonala köti össze. A növekvő veszélyek keltette feszültség hiányzik, helyette a hangsúly sokkal inkább az egyes karakterek komikus, bizonyos szempontból egzotikus voltára, és a főhős szabályokkal, a hatalom képviselőivel való szembeszállására helyeződik. Ez az előadás a Vitéz László-karakterben rejlő vonások közül másokat nagyít fel: kevésbé a Halált is legyőző, az Élet misztériumát ünneplő (a malomban búzát őrlő) népmesei hős jellemzőit. Mivel úgyis Ángliában járunk, Vitéz László alakjában és jeleneteiben felerősödnek a Punch-párhuzamok. Például a gyerek elvesztése - ami nekünk, Punch-hoz kevéssé szokott nézőknek akár meghökkentő is lehet, hogy a Halál addig lopikálja el a kisbabát, amíg az apja a kocsmában időz - bár mindez semmiség ahhoz képest, hogy a nem éppen óvodás korosztály számára készült Punch and Judy-verziókban akár meg is főzhetik a gyereket. 

Fotók: Budapest Bábszínház
Fotók: Budapest Bábszínház
A pikareszk jellegű, egymáshoz lazábban kapcsolódó epizódokban megjelenik Popeye (vagyis Fafeye), a tengerész (Vitéz László interpretációjában a “háromgolyófejű hunyori kisorrú-kisfülű pipaszár uraság”), Kemény Henrik történettárából megidéződik a krokodil-epizód és az Itt nem szabad énekelni-jelenet - csendőr helyett bobbyval (Kemény Henrik angol alakmása, Mr. Punch jól ismert ellenfelével), akinek szerepeltetésében a brit akcentus, az angol kifejezések magyar nyelvvel való keverése újabb humorforrás. A találkozások koronájaként megjelenik maga Punch úr is - örömteli, az effektek sorát tovább színesítő ötlet, hogy hangját egy kazu adja.  (Mikor az előadás után a színész a paraván elé jön, és a nézők közelről megnézhetik, megfoghatják a bábokat, akkor a vállra támasztható hangszertartó szerkezet is látszik, aminek segítségével Punch és László gyors egymásutánban, egymásnak villámfelelgetve is megszólaltathatók.)

A “vitézlászlóság”-ra, a színházi helyzetre, a színész alakjára vagy egyéb munkáira történő önreflektív utalások mindkét előadásban megjelennek, hol erősebb, hol alacsonyabb humorfaktorral. Ennek egészen szélsőséges példája, hogy Barna Zsombor az előadás kezdetekor kiül mellénk a nézőtérre, és várja, hogy Vitéz László végre megjelenjen a paraván tetején. Másik példája (egyik kedvencem) a „póz” felvétele: láb keresztbe tesz, fej- és sapika-körzéssel „csingilingi jobbra, csingilingi balra”). 
A Vitéz László-figura története újabb fejezettel gazdagodott, és igazán kíváncsi vagyok: mi jöhet még? 
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.