Angliában élő barátaim a karácsonyi szünetben itt hagytak nekem egy könyvet. Az ő kezükbe is talán véletlenül került. Nem friss szenzáció Barbara Demick újságíró könyve Észak-Koreáról, 2010-ben jelent meg, de ennek talán nincs is túlságosan nagy jelentősége, mert alig-alig tudunk valamit a világ legelzártabb és polgárait – alattvalóit – a legkönyörtelenebb elnyomásban tartó diktatúrájáról, így egy tízéves kötet is megvilágító erejű újdonságnak számít a témában.

Olvasom az itt ragadt kötetet, aztán felülkerekedik a bennem megbújó fordító kíváncsisága és rákeresek. Nocsak, hiszen megjelent magyarul is Nincs mit irigyelnünk a világtól címen a Könyvmolyképző Kiadó kiadásában 2013-ban. A Nothing to envy címnek talán lehetne tömörebb, találóbb fordítása is, súgja a bennem megbújó fordító. Például „Semmi irigylésre méltó”, de nem biztos, hogy igaza van, mert már az első oldalakon kiderül, hogy az Észak-Korea kontextusában amúgy is ironikusan ható irigykedés a Kim Ir Szent dicsőítő szlogenek egyikének részlete, amely a szabad angol fordításból készült szabad magyar fordításban ilyesfélén hangzik: We have nothing to envy in the world – Nincs mit irigyelnünk senkitől/Semmit nem irigylünk senkitől/, áttételesebben: Mindenünk megvan.

Különös keverék a Nothing to envy, tényfeltáró riportnak hosszú, tanulmánynak vagy történelmi ismeretterjesztőnek regényes. Annyiban mégis tényfeltáró riport, hogy a szerző kiválaszt hat szereplőt, akik mindannyian Dél-Koreába menekült északiak, és hosszú interjúk készítése után az ő történetükön keresztül mutatja be Észak-Korea jelenkorát nagyjából Kim Ir Szen halálától kezdődően. Mindannyian Cshongdzsin város lakói; a szerző szándékosan nehezítette saját dolgát azzal, hogy nem phenjani szereplőket választott, mert a főváros kirakatként szolgál a csekély számban beengedett külföldiek számára, ő pedig törekedett a nehezen befogadható valóság rögzítésére.

Szong asszony gyári munkás, többgyermekes családanya, a rendszer megingathatatlan híve, egyszersmind az állambiztonsághoz bekötött helyi lakóközösség elöljárója, afféle tömbbizalmi. Az ő lánya Okhi, aki már csak a látszat kedvéért folytat aktív politikai propagandát, tehát titkos lázadó. Miran és Csunszang titkos szerelmespár, akiknek évekig tartó, kizárólag éjszakai sétákban testet öltő kapcsolatának majd az emigráció vet véget. Miran egy valahai dél-koreai hadifogoly kaolinbányász lánya, Csunszang viszont jó családból való első osztályú káder, aki fővárosi egyetemi tanulmányai ellenére a rezsim bírálói közé keveredik. Kim Hjuk kotcsebi, azaz árva, kolduló utcagyerek, dr. Kim pedig törtető éltanulóból lesz fiatal orvosnő egy gyerekklinikán, de ahogy a többieket, őt sem kíméli a kilencvenes évek közepén beköszöntő nyomor és éhínség.

A szereplők történetéhez hozzá tartozik családjuk sorsa is, ezért visszatekintve vázlatos képet kapunk a koreai háborúról, illetve az utána következő korszakról, az ország kettészakításáról. Cshongdzsin  kikötő- és iparváros a Japán-tenger partján, ahol még észak-koreai viszonyok között is kivételesen nehéz az élet, de a Kim Dzsongil vezetése alatt fokozatosan romló körülmények, a lassan megfeneklő gazdaság, a bezáró gyárak, az elapadó, majd teljesen megszűnő fizetések, a pártvezetés által hangzatosan Nehéz Menetelésnek elnevezett éhínség (a mai napig nem lehet tudni, hogy pontosan hányan haltak meg, 500 ezertől 3 millióig becsülik az áldozatok számát) ismeretében Kim Ir Szen uralkodásának ideje mégis valami nosztalgikus békeidővé nemesedik.

Az anarchia tetőfokán, amikor mindennapossá vált az éhezésbe belehalt emberek holttestének látványa az utcákon, a vasútállomásokon, a kormány kénytelen volt bizonyos engedményeket tenni: engedélyezték helyi piacok, vásárok tartását és szemet hunytak a belföldi utazások fölött is. Az ENSZ és más segélyszervezetek szállítmányai a kormányzatnál, a katonaságnál, és némi áttétellel a feketepiacon kötöttek ki. Virágzott az embercsempészet is Kína felé, de a határőrizeten nem lazítottak, akit elfogtak, büntetőtáborba került. Barbara Demick interjúalanyaitól a dél-koreai békéből és jólétből retrospektíve szerzünk minderről tudomást.

A 21. századi nyugati olvasó (tekintsük most magunkat az egyszerűség kedvéért annak) otthona (túl)fűtött, háztartása (túl)fogyasztó kényelméből értesül egy olyan világ létezéséről, amit egyébként egy Netflix-sorozatban is túlzottnak ítélne. Szerencsére mi szabadon járunk-kelünk. Odautaznunk sem szükséges. Mindenünk megvan.