Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VIGYÁZÓ SZEMETEK

Ryszard Kapuściński: A császár / Katona József Színház, Kamra
2020. márc. 29.
Amikor még egymás mellett ültünk, s néztük azokat, akik egy valós diktatúra elképzelt bunkerének omladozó üregében egymás mellett ülnek, nem sejtettük, hogy napok múlva megtapasztaljuk, milyen szétültetve élnünk, valós bezártságban, egy új életforma alján. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Hátborzongató a Kamra Ryszard Kapuściński írásaiból készült előadása. Rendezője Zsámbéki Gábor, dramaturgja Török Tamara, zeneszerzője Dargay Marcell. Kísérteties lebegés uralja ezt a Hailé Szelasszié uralkodói természetét és a „senkiséghez” hozzászoktatott alattvalók működését vázoló estét. Bár a játék teátrálisan aszkétikus, míves színészet, graciőz és emelkedett irónia élteti. Hideg, okos, félelmetes látlelet.
 

Valami bunkerben vagyunk. Addisz Abeba kutyaugatásos romjai alatt lehet ez a Khell Csörsz által tervezett rejtekhely, melynek kellékei a színházakat sújtó gazdasági gond következtében csupán az intézmény raktárában föllelhető tárgyak közül kerülhettek ki. Ám minden szakadt függöny, megbillenő szék, és főleg minden péppé vert lelkű ember a helyén van benne. A porló mennyezet alatt, az elkárhozottak kórusa ül velünk szemben, gyűrött zakókban, keshedt kabátokban, vagy épp felsőruháiktól megfosztva. (Jelmez: Szakács Györgyi.) Ők azok, akik ismerték a császár udvarát, mert vagy a palotában dolgoztak, vagy joguk volt oda belépni. A legravaszabbak – lopott vagyonukkal – már hét határon túlra szöktek, mások a hegyekben rejtőznek álruhában, vagy börtönben ülnek. S vannak persze, akikkel a kivégzőosztag végzett.
 
Az itt lapulókat Kapuściński (Kocsis Gergely), a démoni energiákkal rendelkező, világjáró lengyel író és újságíró, költő és fotós kérdezi. Ez a nyughatatlan lélek, egy pedagógusházaspár gyereke, aki 1932-től 2007-ig tartó gazdag életében megjárt 12 háborút, közelről látott 27 forradalmat és/vagy puccsot, kirúgták állásából, mert hazája szolidaritási mozgalmát támogatta, de jelölték irodalmi Nobel-díjra is – nem akárki. Pár könyve magyarul is hozzáférhető, talán némelyik a polcunkon is van, csak nem figyeltünk rá eddig. (Golyózáporban Angola földjén, Kossuth, 1977, A császár, Magvető, 1981, A sahinsah, Európa Kiadó, 1985, Futballháború, Európa Kiadó, 1988, A birodalom, Európai Utas–Századvég, 1993, Lapidárium, Európai Utas–Századvég, 1993, Világok töréspontján: beszélgetések Ryszard Kapuścińskivel, Rejtjel Kiadó, 1998, Lapidárium II., Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1999, Ében, Széphalom Könyvműhely, 2000, Lapidárium III. IV. V., Széphalom Könyvműhely, 2005, Utazások Hérodotosszal, in: Hamletgép, Magyar Napló, 2006).  
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból 
A világhálón most is hozzáférhető a The Royal Court Theatre BBC által rögzített,1987-es bemutatója, The Emperor címen. A Michael Hastings és Jonathan Miller által színpadra alkalmazott, s általuk rendezett előadás szereplői színes bőrű színészek, köztük egy törpe termetű, ördögi férfiúval, akit időnként mint császárt udvarolnak körbe vagy fegyelmeznek a többiek. A Kamra előadása gazdagabb alapanyagot használ az angolokénál, s bár a császárt nem jelenítik meg „játszásibul” sem, a mindenkori diktátor alakja fenyegető elevenséggel van jelen. A mostani előadás fontos figurája maga a szerző. Kapuściński kérdez, s ő vezeti az emlékező bemutatkozásokat. Míg a többiek koszlott feketét, szürkét, sárbarnát és rothadást idéző libazöld árnyalatokat viselnek, az újságíró farmeringének kék színe maga a szabadság és a különállás. 
 
A császárnak volt egy japán pincsikutyája, s ha az olykor lecsusszant a magasságos ölből, tetszése szerint csurgatott rá az előkelőségek cipőjére. Az egyik palotaszolga (Szacsvay László) tíz éven törölgette a felséges folyadékot egy arra a célra rendszeresített atlaszkendőcskével. Ez volt az élete. Most rezzenéstelen arccal mesél róla. 
 
A hajdani szertartásmester (Dankó István), a császár időjelző készüléke, ma is tele van görccsel, izmaiban ott a mindenkori hoppmesterek feszültsége, derekában meg a beépített, nyikorgó alázat. A császár apró termetű volt, és egyre nehezebben mozgott. A hálószobaszolga (Dér Zsolt) arra is vigyázott, hogy a gyengülő test a legintimebb helyzetekben se lássék elesettnek. A párnakezelő (Vizi Dávid) ötvenkét párnából álló gyűjteményéből huszonhat éven át választotta ki villámgyorsasággal a pillanathoz legmegfelelőbbet, hogy a trónusról lelógó láb kellő méltósággal érjen „földet”, s így a nagyság borzongató érzete időben eltölthesse a halandókat. 
 
Dankó István, Vizi Dávid és Szacsvay László
Dankó István, Vizi Dávid és Szacsvay László
A kincstárnok mögött kúszó-mászó, állati félelemtől áthatott kincseszsák-hordozó (Bán János) félelmetes titkoknak volt kényszerű tanúja. Most, csupasz testére tapadó kötött kabátkában remeg, s próbál nem tudni semmit. A tollminisztérium vezetője (Bezerédi Zoltán) volt a legnagyobb a belső emberek között. Gyomorfájdító napi tevékenységéhez tartozott az uralkodó enigmatikus sustorgásaiból nyomdakész, de mindig ellenkezőképp is magyarázható szöveget gyártani. A minden hájjal megkent hivatalnok, mint hívő kispolgár, most tragédiaként éli meg, hogy külföldön iskoláztatott fia, más fiatalokkal együtt „gondolkodni” kezdett. Fölösleges az. A császár fotókon is szemrevételezhető, méretes fülei, szertartásos sétái közben, készen álltak a besúgók híreinek fogadására. Meghallgatta a kérelmezőket is, majd kiszámíthatatlan rend szerint kinevezte, száműzte vagy épp eltüntette az udvarbélieket. Ő gondolkodott csak. 
 
Mikor a szereplők arról kezdenek beszélni, hogy ott, Etiópiában, a császár jelölte ki a postafőnököket, iskolaigazgatókat, a rendőrőrsök parancsnokait, s az egyszerű hivatalnokokat is, sőt a serfőzdék, kórházak, szállodák igazgatóit is, lelassul a nézőtér lélegzete. Azon kapjuk magunkat, hogy az élet legegyszerűbb szavai, mint például iskola, egyetem, kinevezés, miegyebek, aknaként lapulnak a társalgás ártatlan mondatainak mélyén. De mindez távoli- távoli, messzi vidéket idéz elénk csak. Elek Ferenc arcán ott fénylik az elragadtatott hívők lelke, mikor alázatos megértéssel emlékezik: „…urunk jobban szerette a rossz minisztereket. Mégpedig azért, mert szeretett másoktól előnyösen különbözni. No, de hogyan sikerülhetett volna ez neki, ha csupa jó miniszter vette volna körül? A nép így nem tudta volna, kinél keressen segítséget, kinek a jóságára és bölcsességére számítson. /…/ Óh nem, a népet nem tehetjük ki ilyen végzetes fejetlenségnek. Nap csak egy lehet, ez a természet rendje.” 
 
A tollminiszter szerint „a palotában kérdéseket csak fentről lefelé volt szabad feltenni, fordítva sohasem. Amikor a szokással ellentétben első ízben indult el egy kérdés az ellenkező irányból, az volt a jel, hogy kirobbant a forradalom.” Mert kirobbant. Ámde addig – veszi át a szót az írót játszó Kocsis Gergely – „Mindenki lopott, akinek valami hatalma volt. Ha valaki magas beosztásba került és nem lopott, akörül elfogyott a levegő: rögtön gyanússá vált. Egyből rásütötték, hogy biztosan spicli. Ha valakinek tiszta maradt a keze, jól el kellett rejtenie, mert a tisztaság szégyellnivaló és kétes dolog lett.” 
 
Elöl Bán János, Kocsis Gergely és Elek Ferenc. Fotók: Szilágyi Lenke. A képek forrása: Katona József Színház
Elöl Bán János, Kocsis Gergely és Elek Ferenc. Fotók: Szilágyi Lenke. A képek forrása: Katona József Színház 
Éhínség, elnyomás, felkelés, puccs és sikertelen lázadások sora jön. A politikai hőemelkedés adott Celsius-fokán az eddigi ironikus, feszengő mesélés ritmikus beszédre vált át, s Dargay Marcell remek, egzotikus hangzatokkal megemelt kórusa robbantja tágasra a teret. Egy pillanatra ott vagyunk a fekete földrész szívében, hogy a lelkesedés aztán törvényszerűen alább hagyjon, s folytatódjék a maguk nyomorúságán is csodálkozók makogó emlékezése.  
 
A bukás úgy kezdődött, hogy Jonathan Dimbleby, a londoni televízió újságírója, kiszökött a sajtósok szigorú őrizetéből, s fölment északra. Őrá nem gyanakodtak annyira, mint a többi riporterfélére, mert az előző évek során dicsőítő filmet készített a vezérről. Most azonban, hogy a tiltott országrészben látott, amit látott, nem Addisz Abebába tért vissza, hanem egyenesen Londonba ment, s Titkolt éhínség címmel hírül adta a világnak, mi zajlik Etiópiában. 
 
A vezetők ezt természetesen kikérték maguknak, majd az elháríthatatlanul özönlő külföldi újságíróknak tartott sajtótájékoztatókon begyakorlott biztonsággal és nagyképűséggel mindent „visszavertek”, élükön a tájékoztatásügyi miniszterrel. Ez talán azt est legrémisztőbb jelenete. 
 
Megtudjuk, hogy – ahogy lenni szokott – a külföldi segélyeket szétlopták, és/vagy óriási vámot vetettek ki rájuk. Jött a fiatalság lázadása, majd a káosz, és végül a katonai hatalomátvétel. 1974. szeptember 12-ének reggelén aztán felolvasták a császárnak a trónfosztásról szóló rendeletet. Ő kijelentette, hogy amennyiben a forradalom a nép érdekét szolgálja, maga is mellé áll. Azért csak megfojtották egy éteres kispárnával. S ezután jött a hosszan tartó polgárháború. 
 
A zsarnok elmegy, de a távozásával egyetlen diktatúra sem tűnik el maradéktalanul. A diktatúra létének feltétele a tömegek tudatlansága. Jól tudják ezt a diktátorok, ezért gondoskodnak róla és fenntartják. Egész nemzedékekre van szükség ahhoz, hogy ezt megváltoztassuk, hogy kigyúljon a fény. De mielőtt erre sor kerülne, a diktatúra megdöntői gyakran akaratlanul s önmaguk ellenére is a diktátor örökébe lépnek, s magatartásukkal, gondolkodásmódjukkal azt a korszakot viszik tovább, amelyet ők maguk semmisítettek meg.” A Kamra Zsámbéki Gábor által rendezett, megrázó előadása 2020. március 8-án Kapuściński ezen szavaival ért véget. Rá három napra, a koronavírusnak köszönhetően, minden színházunk bezárt, s egyelőre nem tudni, mikor nyithat ki. Van időnk gondolkodni. 
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek