Hátborzongató a Kamra Ryszard Kapuściński írásaiból készült előadása. Rendezője Zsámbéki Gábor, dramaturgja Török Tamara, zeneszerzője Dargay Marcell. Kísérteties lebegés uralja ezt a Hailé Szelasszié uralkodói természetét és a „senkiséghez” hozzászoktatott alattvalók működését vázoló estét. Bár a játék teátrálisan aszkétikus, míves színészet, graciőz és emelkedett irónia élteti. Hideg, okos, félelmetes látlelet.
Valami bunkerben vagyunk. Addisz Abeba kutyaugatásos romjai alatt lehet ez a Khell Csörsz által tervezett rejtekhely, melynek kellékei a színházakat sújtó gazdasági gond következtében csupán az intézmény raktárában föllelhető tárgyak közül kerülhettek ki. Ám minden szakadt függöny, megbillenő szék, és főleg minden péppé vert lelkű ember a helyén van benne. A porló mennyezet alatt, az elkárhozottak kórusa ül velünk szemben, gyűrött zakókban, keshedt kabátokban, vagy épp felsőruháiktól megfosztva. (Jelmez: Szakács Györgyi.) Ők azok, akik ismerték a császár udvarát, mert vagy a palotában dolgoztak, vagy joguk volt oda belépni. A legravaszabbak – lopott vagyonukkal – már hét határon túlra szöktek, mások a hegyekben rejtőznek álruhában, vagy börtönben ülnek. S vannak persze, akikkel a kivégzőosztag végzett.
Az itt lapulókat Kapuściński (Kocsis Gergely), a démoni energiákkal rendelkező, világjáró lengyel író és újságíró, költő és fotós kérdezi. Ez a nyughatatlan lélek, egy pedagógusházaspár gyereke, aki 1932-től 2007-ig tartó gazdag életében megjárt 12 háborút, közelről látott 27 forradalmat és/vagy puccsot, kirúgták állásából, mert hazája szolidaritási mozgalmát támogatta, de jelölték irodalmi Nobel-díjra is – nem akárki. Pár könyve magyarul is hozzáférhető, talán némelyik a polcunkon is van, csak nem figyeltünk rá eddig. (Golyózáporban Angola földjén, Kossuth, 1977, A császár, Magvető, 1981, A sahinsah, Európa Kiadó, 1985, Futballháború, Európa Kiadó, 1988, A birodalom, Európai Utas–Századvég, 1993, Lapidárium, Európai Utas–Századvég, 1993, Világok töréspontján: beszélgetések Ryszard Kapuścińskivel, Rejtjel Kiadó, 1998, Lapidárium II., Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1999, Ében, Széphalom Könyvműhely, 2000, Lapidárium III. IV. V., Széphalom Könyvműhely, 2005, Utazások Hérodotosszal, in: Hamletgép, Magyar Napló, 2006).
Jelenetek az előadásból |
A világhálón most is hozzáférhető a The Royal Court Theatre BBC által rögzített,1987-es bemutatója, The Emperor címen. A Michael Hastings és Jonathan Miller által színpadra alkalmazott, s általuk rendezett előadás szereplői színes bőrű színészek, köztük egy törpe termetű, ördögi férfiúval, akit időnként mint császárt udvarolnak körbe vagy fegyelmeznek a többiek. A Kamra előadása gazdagabb alapanyagot használ az angolokénál, s bár a császárt nem jelenítik meg „játszásibul” sem, a mindenkori diktátor alakja fenyegető elevenséggel van jelen. A mostani előadás fontos figurája maga a szerző. Kapuściński kérdez, s ő vezeti az emlékező bemutatkozásokat. Míg a többiek koszlott feketét, szürkét, sárbarnát és rothadást idéző libazöld árnyalatokat viselnek, az újságíró farmeringének kék színe maga a szabadság és a különállás.
A császárnak volt egy japán pincsikutyája, s ha az olykor lecsusszant a magasságos ölből, tetszése szerint csurgatott rá az előkelőségek cipőjére. Az egyik palotaszolga (Szacsvay László) tíz éven törölgette a felséges folyadékot egy arra a célra rendszeresített atlaszkendőcskével. Ez volt az élete. Most rezzenéstelen arccal mesél róla.
A hajdani szertartásmester (Dankó István), a császár időjelző készüléke, ma is tele van görccsel, izmaiban ott a mindenkori hoppmesterek feszültsége, derekában meg a beépített, nyikorgó alázat. A császár apró termetű volt, és egyre nehezebben mozgott. A hálószobaszolga (Dér Zsolt) arra is vigyázott, hogy a gyengülő test a legintimebb helyzetekben se lássék elesettnek. A párnakezelő (Vizi Dávid) ötvenkét párnából álló gyűjteményéből huszonhat éven át választotta ki villámgyorsasággal a pillanathoz legmegfelelőbbet, hogy a trónusról lelógó láb kellő méltósággal érjen „földet”, s így a nagyság borzongató érzete időben eltölthesse a halandókat.
Dankó István, Vizi Dávid és Szacsvay László |
A kincstárnok mögött kúszó-mászó, állati félelemtől áthatott kincseszsák-hordozó (Bán János) félelmetes titkoknak volt kényszerű tanúja. Most, csupasz testére tapadó kötött kabátkában remeg, s próbál nem tudni semmit. A tollminisztérium vezetője (Bezerédi Zoltán) volt a legnagyobb a belső emberek között. Gyomorfájdító napi tevékenységéhez tartozott az uralkodó enigmatikus sustorgásaiból nyomdakész, de mindig ellenkezőképp is magyarázható szöveget gyártani. A minden hájjal megkent hivatalnok, mint hívő kispolgár, most tragédiaként éli meg, hogy külföldön iskoláztatott fia, más fiatalokkal együtt „gondolkodni” kezdett. Fölösleges az. A császár fotókon is szemrevételezhető, méretes fülei, szertartásos sétái közben, készen álltak a besúgók híreinek fogadására. Meghallgatta a kérelmezőket is, majd kiszámíthatatlan rend szerint kinevezte, száműzte vagy épp eltüntette az udvarbélieket. Ő gondolkodott csak.
Mikor a szereplők arról kezdenek beszélni, hogy ott, Etiópiában, a császár jelölte ki a postafőnököket, iskolaigazgatókat, a rendőrőrsök parancsnokait, s az egyszerű hivatalnokokat is, sőt a serfőzdék, kórházak, szállodák igazgatóit is, lelassul a nézőtér lélegzete. Azon kapjuk magunkat, hogy az élet legegyszerűbb szavai, mint például iskola, egyetem, kinevezés, miegyebek, aknaként lapulnak a társalgás ártatlan mondatainak mélyén. De mindez távoli- távoli, messzi vidéket idéz elénk csak. Elek Ferenc arcán ott fénylik az elragadtatott hívők lelke, mikor alázatos megértéssel emlékezik: „…urunk jobban szerette a rossz minisztereket. Mégpedig azért, mert szeretett másoktól előnyösen különbözni. No, de hogyan sikerülhetett volna ez neki, ha csupa jó miniszter vette volna körül? A nép így nem tudta volna, kinél keressen segítséget, kinek a jóságára és bölcsességére számítson. /…/ Óh nem, a népet nem tehetjük ki ilyen végzetes fejetlenségnek. Nap csak egy lehet, ez a természet rendje.”
A tollminiszter szerint „a palotában kérdéseket csak fentről lefelé volt szabad feltenni, fordítva sohasem. Amikor a szokással ellentétben első ízben indult el egy kérdés az ellenkező irányból, az volt a jel, hogy kirobbant a forradalom.” Mert kirobbant. Ámde addig – veszi át a szót az írót játszó Kocsis Gergely – „Mindenki lopott, akinek valami hatalma volt. Ha valaki magas beosztásba került és nem lopott, akörül elfogyott a levegő: rögtön gyanússá vált. Egyből rásütötték, hogy biztosan spicli. Ha valakinek tiszta maradt a keze, jól el kellett rejtenie, mert a tisztaság szégyellnivaló és kétes dolog lett.”
Elöl Bán János, Kocsis Gergely és Elek Ferenc. Fotók: Szilágyi Lenke. A képek forrása: Katona József Színház |
Éhínség, elnyomás, felkelés, puccs és sikertelen lázadások sora jön. A politikai hőemelkedés adott Celsius-fokán az eddigi ironikus, feszengő mesélés ritmikus beszédre vált át, s Dargay Marcell remek, egzotikus hangzatokkal megemelt kórusa robbantja tágasra a teret. Egy pillanatra ott vagyunk a fekete földrész szívében, hogy a lelkesedés aztán törvényszerűen alább hagyjon, s folytatódjék a maguk nyomorúságán is csodálkozók makogó emlékezése.
A bukás úgy kezdődött, hogy Jonathan Dimbleby, a londoni televízió újságírója, kiszökött a sajtósok szigorú őrizetéből, s fölment északra. Őrá nem gyanakodtak annyira, mint a többi riporterfélére, mert az előző évek során dicsőítő filmet készített a vezérről. Most azonban, hogy a tiltott országrészben látott, amit látott, nem Addisz Abebába tért vissza, hanem egyenesen Londonba ment, s Titkolt éhínség címmel hírül adta a világnak, mi zajlik Etiópiában.
A vezetők ezt természetesen kikérték maguknak, majd az elháríthatatlanul özönlő külföldi újságíróknak tartott sajtótájékoztatókon begyakorlott biztonsággal és nagyképűséggel mindent „visszavertek”, élükön a tájékoztatásügyi miniszterrel. Ez talán azt est legrémisztőbb jelenete.
Megtudjuk, hogy – ahogy lenni szokott – a külföldi segélyeket szétlopták, és/vagy óriási vámot vetettek ki rájuk. Jött a fiatalság lázadása, majd a káosz, és végül a katonai hatalomátvétel. 1974. szeptember 12-ének reggelén aztán felolvasták a császárnak a trónfosztásról szóló rendeletet. Ő kijelentette, hogy amennyiben a forradalom a nép érdekét szolgálja, maga is mellé áll. Azért csak megfojtották egy éteres kispárnával. S ezután jött a hosszan tartó polgárháború.
„A zsarnok elmegy, de a távozásával egyetlen diktatúra sem tűnik el maradéktalanul. A diktatúra létének feltétele a tömegek tudatlansága. Jól tudják ezt a diktátorok, ezért gondoskodnak róla és fenntartják. Egész nemzedékekre van szükség ahhoz, hogy ezt megváltoztassuk, hogy kigyúljon a fény. De mielőtt erre sor kerülne, a diktatúra megdöntői gyakran akaratlanul s önmaguk ellenére is a diktátor örökébe lépnek, s magatartásukkal, gondolkodásmódjukkal azt a korszakot viszik tovább, amelyet ők maguk semmisítettek meg.” A Kamra Zsámbéki Gábor által rendezett, megrázó előadása 2020. március 8-án Kapuściński ezen szavaival ért véget. Rá három napra, a koronavírusnak köszönhetően, minden színházunk bezárt, s egyelőre nem tudni, mikor nyithat ki. Van időnk gondolkodni.