Bereményi Géza: Magyar Copperfield
2020.03.28.

"Gyorsan papírt és tollat ragadtam Hanoiban, egy hotelszobában, és egy sebtében előkapart számla hátoldalára felírtam a bennem akkor megszületett szabályt: ’Az írás első számú feltétele, hogy az ember elfogadja önmagát.’ Azóta is őrzöm azt a számlát, mert megfizettem érte.” NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF ÍRÁSA.

Az idén hetvennegyedik születésnapját ünneplő Bereményi Géza alkotással telt közel hat évtizedének kiemelkedő produktumait új regényében sorra megidézi. Összegzés a Magyar Copperfield, a 20. század második fele magyar kultúrájának egyik nagy hatású művésze komoly leltárt készített.

Ebben a leltárban, bár nem nélkülözi a nosztalgikus hangot, szó sincs a Cseh Tamással közösen írt Frontátvonulás című monodrámából ismert „bankettezésről”, azaz az öncélű, a továbbindulás lehetőségét elvető múltba révedésről. Az író múltfeltárása a valóság utáni szenvedélyes nyomozás, ami egy jól ismerten nagy mesélő esetében hozhatna unalomba fullasztó önismétlést, igazi bukást is. Ehelyett egy „nagyfilm megkevert részleteinek” helyreállítását adja és még annál is többet: a valóság és fikció harmonikus szimbiózisát.


Mert a valódi, ami igaz, az sosem olyan vékony, mint egy légbőlkapott hazugság. Mert egy egész korszak világa vastagítja meg, kényszerek összevisszasága, a benne szereplők következetlenségeit.” - mondja az életregény elbeszélője. Ennek az összevisszaságnak a rendbetétele nem tétje a Magyar Copperfieldnek.  Nem is lehet, hiszen a szerző többször elbeszéli azt is, hogy a megírás folyamatában milyen mentális körülmények alakítják magát a lejegyzést.  A részletes beszámoló a gyerekkor legmegrázóbb traumájáról komoly küzdelmek árán születhetett meg:

És akkor végre hálás lettem az írásnak, a mindaddig oly keservesnek látszó tevékenységnek, amivel gyanútlan könnyelműséggel újból életre akartam kelteni a névadó mostohámmal közös száműzetésben lehúzott időt. És íme, ismét nekivágtam ennek a fejezetnek. Kiindulópontom a következő volt: hogyha a zavartalan írásnak az a feltétele, hogy az író elfogadja önmagát, mondhatnám, öntelt legyen, akkor mostohám esetében igenis szembe kell néznem a gyűlölettel, még ha az bennem ott is van. Meg kell találnom, és fel kell mutatnom. Ez volt az én próbatételem. Most már folytathatom. Végre.

Közhelyesnek tűnik, pedig nem az, hogy az önéletírás (és melyik írás nem az?) a külső és belső valóság ütközése mellett az elfogadás próbáját is ki kell állja:

Kezdetben nem féltem tőle. Ahogy ő közeledett felém, miközben életem első hat éve foglalkoztatott, szinte vártam, hogy eljussak hozzá, hiszen a halála utáni álmomban én kibékültem ővele, így hát feltehetően birtokában leszek a prózaíráshoz feltétlenül szükséges könnyed megfontoltságnak, az úgynevezett rálátásnak. És bekövetkezett.

Bár az első visszaidézhető gyerekkori emlékkel indító szöveg addig is mesél traumatikus eseményekről, egyértelmű, hogy a gyerekkor központi eseménye mind a felnőtté válás, mind a továbbiak szempontjából az elbeszélő nevelőapjával való konfliktusa. A regény első oldalain nem érezhető, hogy a szöveg egészét alapjaiban határozza meg a főhős későbbi története, maga a szerző teszi ezt világossá. Különös, egymásba csúszó emlékdarabok adnak ki egy képet:

Anyám, az Évi elvitt a Kerepesi temetőbe – kezdtem írni –, ez a férfi jött felénk egy bottal, amiről kiderült, hogy esernyő, és írás közben előre megsejtettem, hogy majd később egy pincében lobogó gyertyafénynél vesszőfonatú prakkernyél lesz abból, amit a kezében hoz, amivel ez a férfi az én előrehajtott meztelen hátamat fogja ütni.

És valóban, ez a történetrész a későbbi nevelőapával való első találkozásról szól, amit a gyermek akkor nyilvánvalóan egy későbbiektől nem terhelt jelenetként él meg, azonban a leírás alkalmával a későbbiek már ott lapulnak az előzmények mögött, leselkednek, elő-előjönnek, azaz a felnőttkori reflexió már képtelen (miért lenne képes?) külön-külön tárgyalni olyan epizódokat, melyek részleteikben ugyan nem, de végeredményükben egybetartoznak:

És akkor kerülni kezdtem, hanyagolni a folytatást. Magát az önéletírást is elhanyagoltam őmiatta. Nem találtam megfelelő szavakat, természetellenesnek éreztem addigi vonzalmamat a tűnt dolgok iránt. Elhagyott a bátorságom. A szükséges.

Hogyan lehet ragaszkodni a személyes múlthoz, mi több, szeretni azt, ha visszamenőleg még a legártatlanabb időszakokat is bekoszolja, zárójelbe teszi, és akár még érvényteleníti is egy későbbi. Bereményi itt nem csak regényelméleti kérdéseket válaszol meg a maga módján, de segítséget is ad a Magyar Copperfield olvasásához. Ráadásul a bátorság hiányának megvallása nem csak dicséretes önkritika, annál több: tisztázó szigorúságú megállapítás, igazolja, hogy a nagy mesélő itt és most minden egyes felidézett pillanatért (és pillanattal) megküzd. És a küzdelem nyertese én vagyok, az olvasó. A múlttal való „megbékélés csak orvosi javallat, az írásbeli felelevenítéshez nem elég, csak a lelki kényelemhez. Márpedig álom hazudhat – önéletírás nem. Gyorsan papírt és tollat ragadtam Hanoiban, egy hotelszobában, és egy sebtében előkapart számla hátoldalára felírtam a bennem akkor megszületett szabályt: ’Az írás első számú feltétele, hogy az ember elfogadja önmagát.’ Azóta is őrzöm azt a számlát, mert megfizettem érte.

Utólagos reflexióként az a kérdés is felmerül, hogy mennyire lehet biztos az emlékezés pontosságában. Jellemző az a szövegrész, ahol az 56-os események idején a család disszidálásának kérdésében neki kell dönteni, és visszaemlékszik az édesanyja és a nevelőapja bizonytalanságára:

Mitől voltak olyan határozatlanok? És én? Miért intettem teljes bizonyossággal nemet? Mi volt az oka? Pontokba szedhetném a feltételezéseimet, de túlságosan hosszú és ellentmondásos lenne a lista.

A döntéskor – állítólag - nem volt bizonytalan, de a visszaidézésről tudja és ki is mondja, hogy csak feltételezései vannak az akkori helyzetről, különösen az akkori belső motivációról. Azonban ez a bizonytalanság is termékeny, hiszen nem történelmi tanulmány a Magyar Copperfield, hanem regény.

A regény egy pontján diákkori barátja szegezi neki a kérdést: „– Mért? – azt mondta. – Mit gondolsz, te milyen vagy? Azt hiszed, te nem vagy igazságtalan, Rozner?”– amire legkésőbb ebben a regényben születik meg a válasz. Azonban nem csak az igazságkeresés az egyetlen jellemző a szövegben. Ott van még a megküzdés okozta szó szerinti fájdalom is. Szintén egy önreflexió ismerteti mindezt az olvasóval:

...most, hogy ez az emlékírás foglalkoztat napra nap, és az életem a téma, vele fekszem és ébredek az elmúltakban kutakodva, nem tudom elkerülni a harmadik találkozást Apukával. Azt a közös cellában lehúzott évtizedet. Könnyelműen vágtam bele, azt hittem, már nem lesz fájdalmas.

A már idézett könnyed megfontoltság a fájdalommal mintegy hitelesítve elégséges ahhoz, hogy a Magyar Copperfieldben közölt magántörténelem személyesen közel legyen ahhoz, aki olvassa. A regény nyelve úgy konstruálódott, hogy a szerző és egyben elbeszélő folyamatosan, ahogy ő írja: „rálát” mind a történetekre, mind azok leírására. Bár csak kevés helyen mutat naplószerű jelleget a szöveg („Most írást megszakítva elszámoltam magamban húszig lassan. Igen, nagyjából ennyi ideig tartott az a lárma.” „A fenti szavakkal fejeztem be tegnap az írást.”) mégis, akár évtizedek távolából is a napi leírás hatását kelti, így erősítve a szöveg igazságos és valóságos jellegét.

Azonnal ráismertem a valóság jellegzetes szövetére” – a visszaemlékező egyik munkamódszere éppen az, hogy a fent idézett módon textúraként tekint a valóságra, és ennyi elég is ahhoz, hogy olvasóként elinduljunk és végigbarangoljuk, végigkalandozzuk a 20. század második felének elejét. Tekintettel arra, hogy a regény története (együtt Bereményi élettörténetével) a második világháború utáni évben kezdődik és fontos történelmi korszakokon visz keresztül.

Amit eddig filmben, novellában, dalszövegben megírt a szerző, most (filmszerűen, sűrűn és dallamosan persze) epikusan adja elénk. A több mint 600 oldalon 19 év életrajza, 1946 és 1965 között, azaz legalább négyféle ország történelmében. De az ország végig ugyanaz, és a történetébe kivehetetlenül beleágyazódik a magyar Copperfield története. Az elbeszélő csecsemőkora a magyar demokrácia rövid és véres véget ért gyerekkorában zajlik, ez az első párhuzam. A gyerekkor egy része az ’56 előtti, másik fele a megtorlások utáni időre esik, a lassan konszolidálódó diktatúra idejére és közte felragyog egy rövid, de annál fényesebb időszak, a forradalom és szabadságharc néhány napja.  A mesélő eközben nemcsak a saját életét éli, de élnie kell az őt körülvevőkét is: az apjáét és a már említett nevelőapjáét, a nagyapjáét, akinek végül a nevét viseli. Ott vannak a kiemelten fontos nők: nagyanyja, anyja és a szerelmek is.

Amikor azt állítom, hogy nem csak a saját életét éli a gyermek, akkor a regény egyik központi témáját hozom szóba: az identitás kérdését. Ami egyfelől triviális, hiszen egy ember életének első tizennégy éve nem meglepő módon szól az éntudat alakulásáról, a környezethez képesti önmeghatározásról etc. Nyilvánvaló, hogy Bereményi esetében mindez azért kiemelt téma, mert nem tipikus felnövés-történet az övé. A születésekor Vetró, majd nevelőapja után Rozner, végül anyai nagyapja (ezzel édesanyja lánykori nevét is viseli, de következetesen mindig a nagyapjáról beszél) után és véglegesen Bereményi Géza még fel sem nő, el sem határozhatja, hogy a maga útját járja, de máris egymás után több különböző és egymástól elváló identitás-jelzést kénytelen elfogadni. Mivel ezek a nevek egyben szimbólumok is, a gyermekkorból a felnőtt lét felé haladó főhős minden változásához illeszkedik a névváltozás és természetszerűleg a helyváltozás is. Dickens Copperfield Dávidjához sokban hasonlító életet él, a folytonos vándorlással, a családi kapcsolatok sajátos megszakadásaival, a mostohaapa állandó fenyegető jelenlétével. Folyton szó van az otthonáról, a biztonságot jelentő nagyszülői házról, a folyton változó lakhelyekről, de általában is fontos, hogy épp Budapesten vagy a Balaton partján, netán – középiskolásként - egy dunántúli álmos kisvárosban, Pápán látjuk őt: „De hát én azon a nyáron verhetetlen voltam, mert már sehova sem tartoztam. Határozottan viselkedtem, kevés szóval. Senkit sem zavartam, mint akinek nincsen semmiféle tulajdonsága. Engem bárhol könnyű volt befogadni, aztán elfelejteni, hogy náluk jártam.” – mondja, miközben egyértelműen épp az a tétje ezeknek a mozgásoknak, jelenléteknek, hogy legyen tulajdonsága, egyénisége, elfogadottsága egyszóval legyen valaki. „Ha másoknak csak megvetésre vagyok méltó, legalább a saját véleményem szerint legyek valaki. Ha már nevem sincsen, én adjak nevet magamnak.” Vagy ahogyan Pápára érkezve mondja a rá felfigyelő tanárának: „– Csak elhatározásom van, szándékom semmi, tanár úr kérem. Hogyan is magyarázzam el a tanár úrnak.

Nagy mesélővel van dolgunk, aki mondja is ifjúkori(?) önmagáról, hogy „hantás”. Megképzi az igazságait, egyrészt a történésekből, másrészt az azokra adott előzetes és utólagos reakciókból. És mivel a „korszakok válása” saját tapasztalattal is vastagította Bereményi számára az igazságot, az így megélt gyerekkor, mi más is lehetne, maga a történelem. Ez az elgondolás két kevésbé ismert Cseh-Bereményi dalban esszenciálisan is megjelenik. Mindkettőben a „változás” kifejezés a központi szereplő.

Azonban a történelem nem tantárgy, ahogyan Desiré mondja, nem is később mesélt felismerések tára, hanem kitapogatható és átélendő jelen – ezt állítja Bereményi, és ettől is jelentős, nagy regény a Magyar Copperfield. A szerző, aki folyton valami határán áll, legyen szó névváltozásról, magára eszmélésről, nem csak hogy tud, de benne áll a változásokban. És miközben halad az idővel, egyszersmind menti is, ami menthető. Tartást, gesztusokat, szerepeket - mikor mi van veszélyben éppen.

A több mint 600 oldalnyi szövegfolyam sokrétegű, ismerőssége ellenére is izgalmas. A szerkesztői (Szegő János) és kiadói (Magvető) gondoskodásnak is hála szerkezetileg jól tagolt, nyoma sincs - egy ekkora szövegben máskor bocsánatosan felbukkanó – egyenetlenségnek, miközben a Bereményi-szövegekre más publikációkból oly ismerős jellemző mondatszerkesztési módszerek is egyértelműen megmaradtak. És minden súlyossága közben ott van a derű, a szarkazmus és az irónia. Egy-egy kisnovellányi epizódban pedig mintha a szerző által átvett minták-példák továbbadását is végrehajtaná azzal, amit és ahogy megír. Példaként álljon itt ez rész, ahol egy igazi tanáregyéniség monológját hallhatjuk:

– Nos, Galántai fiam, Rozner gyermekem! Esetetekben, de csak a tiétekben, kimondottan a tudat és az érzelmi világ, az intellektus és a psziché, a ráció és az emóció együttes mozgósításáról beszélhetünk, nem pedig másról. Én viszont, megvallom, most nem tudnék némi kis értelmi kapcsolaton túl a tanulókkal érzelmi kontaktust is kialakítani, vagy inkább fordítva: érzelmi kapcsolaton túl értelmi kontaktust is, mivelhogy hagyományos magyarázat szerint fáradtság, másfelől vörösbor hatása alatt állok, ezért a jelenlegi atmoszférában én nem volnék képes belső motiváción alapuló, meggyőződéssé formálódó választ keresni és találni az itt és most, az én és mi aktuális kérdéseire. Tehát szíveskedjetek a lakrészt elhagyni, a magnóra vigyázni, továbbá te, Rozner, magadba nézhetnél. Csak emlékeztetnélek mint nevelőd.

Bereményi életregénybeli, de ma is érvényes válasza nem lehet más, mint az, hogy „Úgy lesz, tanár úr kérem. – Ez esetben minden felejtve lesz, és marad titok.” Ebben csak látszólag van ellentmondás, ugyanis a titok nem a megtörtént dolgokban van, még csak nem is abban, amit azok jelentenek, és immár abban sem, hogy mindezek hogyan tették az életregény szerzőjét azzá, aki.
A Magyar Copperfield és szerzője olvasandó. Ez a kifejezés eredetileg úgy van, hogy: legenda.

Szerző:  Bereményi Géza,  Cím:  Magyar Copperfield,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  640 oldal,  Ár:  5499