Nem mertem még mondani nyilvánosan, csak a barátaim körében szoktam ismételgetni halkan, hogy vannak darabok, amiket én soha többé nem szeretnék látni. És most sem merem sorolni ezeket, de kis túlzással bizony közéjük tartozik Shakespeare-nek ez az agyonjátszott opusza is, a Szentivánéji álom. Valamikor máskor mesélek még majd az okokról is, most legyen elég annyi, hogy a színházi darabgyáros szerző érthető módon panelekből – a saját és mások paneljeiből – dolgozik, és nemritkán kilóg a csupasz váz. Meg itt-ott a dramaturgiai bukfenceket elkenni próbáló vastag olajfesték.
 Középen Szabó Győző |
Ezzel együtt vagy ennek ellenére persze újra meg újra ott találom magam a nézőtéren, és nem volt ez másként a nyolc évvel ezelőtt bemutatott szombathelyi Szentivánéji álom premierjén sem. Van persze mentségem: joggal számíthattam arra, hogy Mohácsi János és Mohácsi István jól belepiszkál majd az anyagba, és beletesz/előkotor olyan elemeket, amelyek ráhúzzák majd az egészre azt a bizonyos vajszínű árnyalatot. Vagy éppen sötétszürkét. Esetleg rikító sárgát.
Nem csalódtam. Belepiszkáltak alaposan. Írtam róla kritikát a Narancsba, itt lehet olvasni, ezért most csak egy szűkített nézőpontról mesélek: a párkapcsolatokról. Amelyekkel Shakespeare amúgy nem sokat bíbelődik; egy-két szóval „belövi” a figurákat, a többit tegyük hozzá mi magunk. Mohácsiék hozzáteszik.
Itt van mindjárt Theseus és Hippolyta, Athén ura és az amazonkirálynő – ezzel az amazonsággal és a kötelező tartozékkal (illetve hát inkább hiánnyal), az egy kebellel nemigen szoktak foglalkozni, de ebből az előadásból erről is megtudjuk, amit tudni érdemes. Ezt a kapcsolatot, amely hamarosan esküvőbe torkollik, nem a kölcsönös vonzalom hozta össze, hanem a kényszer. Nem tudni pontosan, milyen kényszer, de a túlzott édelgés, a minden megszólalás végére odabiggyesztett „drágám”, „édesem” elég határozottan ígéri, hogy hamarosan eljön az első pofon ideje. Hogy ki adja és ki kapja, egyelőre kétséges. Trokán Péter és Nagy Cili a legbanálisabb dialógokba is belenyomja a jeges északi szelet…
És itt vannak ezek az ifjak, négyen – lehetnének két szép pár, de mire azok lesznek, már tökmindegy. Az édes kis Hermia, aki tegnap még alighanem Barbie-babát akart, most a szerelmet akarja, és hát ezt a Lysandert kapta ki magának, aki amúgy annyira az összetévesztésig hasonlít a másik pasira, Demetriusra, hogy nem is értem, miért nem mindegy neki. És ez a nem-értés, ez Mohácsiék célja. Mert tényleg tökmindegy, hogy kezdetben mindkét fiú Hermiát akarja, ámde Puck éjszakai ármánykodása, balkezes virágcsöpögtetése következtében mindketten átszeretnek Helenába, vagyis a helyzet épp oly rossz, csak másként. Van is kicsi bizonytalankodás a reggeli ébredezés idején, amikor minden, úgymond, rendbe van jőve, ki-ki a neki rendelt párjára talált, hogy vajon nem lenne-e/lett volna-e jobb amúgy másként, épp fordítva, esetleg sehogysem. Csonka Szilvia Hermiája és Märcz Fruzsina Helénája a nagyjelenetükbe szépen belepasszírozza a barátnőségük egész, eléggé szomorú történetét; Zayzon Zsolt Lysanderének és Horváth Ákos Demetriusának ekkor kéne menekülőre fogni.
A rendezőt legjobban a tündérkirály és tündérkirályné, Oberon és Titánia párosa érdekli. Két nagy alakítás, két nagy „beszéd” egy komplikált (melyik párkapcsolat nem komplikált?) viszonyról. Volt ebben megcsalás bőven; a kifelé húzó szerelmi történetek – Hippolytával, illetve Theseusszal – még mindig nem múltak el, a sértések és bántások sebein nagyon vékony a heg. Az ő nagyjelenetük, a méretes házastársi összecsapás, ahol a múltnak nagyon mély kútja egy pillanat alatt a felszínre csap, megtörténhetne minden szerető pár nappalijában, ha lennének szavaik hozzá.
 Vlahovics Edit és Mertz Tibor |
Szerető pár, ezt mondtam. Mert az indulatuk, a szemrehányásaik, vádaskodásaik hőfokán az acél is cseppfolyóssá válna, mert ez a két ember egymást akarja, és azért dühös a másikra, mert azt a kiszolgáltatottságot, amit ez a zsigeri akarás, ezt a legbelül lüktető szenvedély okoz, nem tudja magának megbocsátani. Ez nem „tündérkirályi”, nem is „tündérkirálynői”, ez itt és most van, ez két, már nem egészen fiatal ember letehetetlen puttonya.
És amikor Oberon büntetése – hogy a varázslás folytán Titánia egy szamárba szeret bele – túl jól sikerül, hát Mertz Tibor jókora lendülettel földhöz vágja a hatalmas reflektort. Mert ezt, hát ezt azért nem akarta látni. És amikor az ébredés után Titánia az emlék hatására elhányja magát, Oberon magához öleli asszonyát. Vlahovics Edit pedig elesetten és kiszolgáltatottan kapaszkodik abba, aki a mindennél szilárdabb támasz a számára. A két ember lassú, szinte végtelen tánca a Strangers in the Night tétova ritmusára az előadás legszebb jelenete, bőgni kell, na…
A párok mellett vannak itt pártalanok is számosan; mindjárt a sok mesterember, akik közt van egy mesterasszony is – ők hozzák az előadás komédiai vonulatát, noha máshol és máskor is muszáj nevetni (nem is emlékszem, láttam-e ekkora drámai súlyokat ennyi nevetéssel fűszerezve ebben a darabban) –, miközben szépen elbíbelődnek a színházi belvilággal is, Szabó Győzővel és Szerémi Zoltánnal az élen. Aztán pártalan a szegény Egéus is, Szabó Tibor, mígnem a nagy össznépi virágcsöpögtetésben Puck, akit szépen-engedelmesen és nagyon színesen alakít Bajomi Nagy György, bele nem talál szeretni. Mindjárt a kávéfőzője után, mert először abba szeret bele, hiszen rögtön a csöpögtetés után arra esik szerelmes pillantása. Hát mi ez, ha nem a párkapcsolatok anatómiájának egyik fontos fejezete?
Hogy hogy jön ide a jegybanki alapkamat? Hát úgy, ahogy az előadásba: az időmérték egysége, ha nem tudták volna eddig. De még két napig meg is nézhetik a színház Youtube-csatornáján – és melegen javaslom, hogy ne hagyják ki.