A Revizor Dekameronja – 15. nap
2020.03.26.

Ez a mese is hogy megváltozott, de hát ilyen időket élünk. Az azért nagyon megnyugtató, hogy Kékszakállú és Judit végül nem sétál el kéz a kézben a naplementébe. JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA.

Írunk majd arról is valamikor, hogy a nagy hirtelen elérhető online előadásdömping mostanra tökéletesen áttekinthetetlenné és követhetetlenné vált. Az ember, na jó, én biztosan, esténként apatikusan kapcsolgat két-három, a világ különböző pontjairól sugárzott élő (de nem úgy élő, nyugi) közvetítés között, aztán végül legyint egyet és elalvás előtt olvas egy kis Houellebecq-et, a miheztartás végett. 
 
Csukjuk be a mérsékelten derűlátó francia szerző könyveit egy pillanatra, és tételezzük fel, hogy ennek egy szép napon vége lesz, újra járhatunk majd színházba, koncertre, múzeumba, meg főleg is bárhova. Egy a lényeg: szerintem a színházaknak semmi okuk aggódni, hogy sok, akár repertoáron lévő előadásuk felvételének közzététele miatt a nyitás után megcsappan majd a látogatottságuk, sőt. Tudom, közhely, de bízzatok bennünk, kedves színházi barátok, élőben akarunk látni titeket, mielőbb.
 
Egyelőre még nem itt tartunk, ehelyett aztán megpróbálkozunk a lehetetlennel, vagyis a különböző online ajánlatok közötti eligazodással. Ilyenkor értékelődik fel igazán a baráti útmutatás: én bűnöm, én nagy bűnöm, de ha O.E. nem pirít rám szelíden tegnap reggel, akkor a Bayerische Staatsoper majd’ két hónapon át online elérhető Bartók-estje alighanem végleg elkerül. Nem így történt szerencsére, köszönet ezúton is, jövök eggyel.
 
Jó tíz éve leírták már Katie Mitchellről, hogy ha a brit színháznak lenne szerzői vonulata, akkor ő volna annak az első számú képviselője. Nem láttam tőle sok mindent, megvolt nagy sikere, a Written on Skin című kortárs opera, erős emlékem egy 2014-es bécsi előadása is. A Burgtheaterben azzal mutatkozott be, Handke Wunschloses Unglück (Vágy nélkül, boldogtalan) és más szövegei alapján készült. Az ötvenes éveket hibátlanul megidéző, hiperrealista alapossággal megépített tér, az élő és előre felvett videófelvételek bravúros váltogatása, illetve a handkei világnak egyértelműen a thriller irányába való eltolása rémlik elsőre.
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Amúgy épp azért, amit a két, egymással szorosan összefüggő részből álló, szünet nélkül játszott Judith című esten látok. A müncheni közvetítést nézve muszáj kajánkodnom kicsit: vajon a Bartók-örökösök mit szólnak-szóltak, hogy Kékszakállú itt a Senior Queens elnevezésű, érett asszonyok, khm, szolgáltatásait kínáló weboldalról válogatja magának partnereit? Mindez egy jó negyvenperces, a függöny elé eresztett vászonra vetített filmből derül ki, ami alatt Bartók Concertóját játssza a zenekar az ukrán Oksana Lyniv irányításával. Az operában a karmestert figyelni amúgy is delikát élvezet; kár, hogy itt érthető okokból csak néhány pillanatra látszik: szívesen figyelném hosszabban ezt a komoly, koncentrált, energikus vezénylést. 
 
Vissza a némafilm-koncerthez à la Bartók: az unatkozó (?) háziasszonyok jövedelemkiegészítésként, profi portfóliót készíttetve regisztrálnak az oldalon, hogy aztán jómódú klienseik egy-, esetünkben azonban sok-sok éjszakás kalandjaivá váljanak. Kékszakállú tágas loftlakásában zártláncú videórendszeren figyeli odaadó segítője-sofőrje ügyködését a földalatti garázsban. Ez utóbbi, nem túl bizalomgerjesztő külsejű pacákra komoly karrier várna bármely skandináv krimi filmadaptációjában. Mitchell remekül mesél thrillert, sejtet, de nem állít, többször átver, sőt megnevettet, hogy aztán végül mégis azon a ponton kössünk ki, amit az első perctől fogva sejtettünk.
 
John Lundgren és Nina Stemme
John Lundgren és Nina Stemme
Az eltűnt nőket kereső nyomozónő szagot fog, és bizony, a siker érdekében magát kínálja fel az ismeretlen szörnyetegnek. Ezen a ponton indul a Kékszakállú valódi sztorija meg Bartók operája, a következő egy órában Nina Stemme és John Lundgren fogócskázik Alex Eales lassan feltáruló díszletében. A mélygarázsból indulunk, és folyamatosan jobbra haladva lesünk be egymás után Kékszakállú szobáiba. Nyilván megvette az egész pincerendszert, a nyirkos, málló falak között berendezett „tematikus szobákat” látva a legperverzebb sorozatgyilkos is elégedetten csettintene. A lichthofba még egy kert is elfért, bár kedvencem az ötödik ajtó mögötti irányítópult, ahol VR-szemüveget kell felvennie Juditnak, hogy lássa, tényleg szép és nagy Kékszakállú országa. 
 
Amúgy nem ironizálok, működik a dolog, mert az elejétől a végéig át van gondolva. És most nagyvonalúan eltekintek az online közvetítés olyan nem várt (?) mellékhatásaitól, mint hogy végig hallani, ahogy a súgók beadják a szöveget, de a két ember közötti legsűrűbb pillanatokban a karmester irányába elkalandozó tekintetek is adnak némi pikantériát az egésznek – na igen, ezt nem (ennyire) látjuk és halljuk a zsöllye tizenötödik sorából.
 

De tényleg nem ez a lényeg, hanem az, hogy egyszerre lelkesít és zaklat fel nagyon, ahogy Nina Stemme 2020-as kiadású Clarice Starlingként megállíthatatlanul nyomul előre. Látszik, ahogy elkapja a vadászszenvedély, egyre magabiztosabban követeli a férfitól az újabb kulcsokat, akinek idővel gyanús lesz ez a nagy kíváncsiság. A perverz játékait az idők végezetéig űzni akaró Kékszakállút John Lundgren hatalommániás, cinikus figuraként mutatja. Elsőrangú partnerei egymásnak, énekben és játékban egyaránt: a tapasztalatlan, naiv lánykát fokozatosan behálózó férfi mítoszának végleg leáldozott.
 
Mitchell folyamatosan emeli a tétet, növeli a feszültséget. Most kéne ellőni a feminizmus meg a #metoo patronokat, de valójában az a csodálatos, hogy úgy tudok ennek a nőnek drukkolni, hogy még az utolsó szobában, sőt még azon túl sem merem elhinni, hogy képes meglépni, ami az utóbbi száztíz évben nem sok Juditnak sikerült. Azt mindenesetre még így sem állítanám, hogy happy az end, aki látta, tűnődjön rajta, vajon mi fog ezután a nővel történni, de akárhogy is: kevés annál vagányabb dolgot tudok ma elképzelni, hogy az erő Judittal van, maradjon is ez így. Bravi!