Fischer Ádám nem csak tudja, mit akar, valószínűleg meg is tudja győzni a zenészeit arról, hogy ők is úgy akarják. Tavaly jelent meg Beethoven kilenc szimfóniája a Dán Kamarazenekar előadásában, öt lemezen, a Naxos kiadásában. Nem afféle kötelező kör – Beethoven-évet ünnepelnénk, bár ez most sokadrangú hír a jelenlegi helyzetben –, hiszen karmester és zenekar ideális találkozásának vagyunk fültanúi. Én hónapok óta hallgatom a felvételeket, de most a vírusjárvány idején a szobában rekedve végre alkalmam nyílt alaposan elmélyülni bennük.
 Fischer Ádám |
Hogy melyik a létező legjobb Beethoven-ciklus hanglemezen, arról sokat lehetne beszélni, de az is biztos, hogy könnyedén össze lehetne írni olyan toplistát, amelyen egyetlen élő karmester sem szerepel (Furtwängler, Mengelberg, Stokowski, Klemperer, Carlos és Erich Kleiber és mások neveivel). Van olyan Beethoven-interpretáció, amelyet nagy élmény hallgatni, de nem feltétlenül vinnénk magunkkal egy lakatlan szigetre (például Jordi Savall energikus Eroicája). Vannak viszont olyan felvételek, amelyek hiába, hogy ezerszer rögzített alkotásból készültek, már néhány hang után egyértelművé válik, hogy szükség volt rájuk. Ez a ciklus is ilyen.
Nem azért, mert mindenek felett álló. Sokan bizonyára rajongani fognak érte, mások a szájukat húzzák. Fischer Ádám interpretációja most egyenesen excentrikusnak vagy forradalminak tűnik – vannak részek, ahol például Roger Norrington 1989-es ciklusának energiája jutott eszembe. Csakhogy míg a London Classical Players jelszava a sola scriptura volt (a kotta alapján határoztak meg minden frazeálást és tempót stb.), addig Fischer Ádám az a karmester, aki nem elégszik meg azzal, ami a kottában van, kiemel egy szólamot, hozzá-hozzáad egy extra hangsúlyt, egy apró crescendót, egy tempóváltást a zenéhez, amelyek leírva talán nem szerepelnek, de a fül kívánja őket. Az I. és II. szimfónia például sokkal izgalmasabb, mint ahogy általában játszani szokták őket, a 70 éves karmester pedig rögtön rácáfol saját életkorára is.
A Dán Kamarazenekar nem szimfonikus zenekar (nem is nyolcvan fős együttesek játszották ezeket a műveket Beethoven idejében), viszont miközben a kellő helyen nagy hanggal bírnak, alkalmanként intimebb, ízesebb hangzást teremt a kamarazenekari méret. És hadd gyakoroljam kritikusi hatalmamat – tudniillik a kategorikus kijelentések puffogtatását –, miszerint az együttes jelenleg élvonalbeli a saját műfajában: megmutatják, a kamarazenekari forma miért lehet élvezetes és érdekes a szobazene pár éve tartó reneszánszában.
Az Eroicában az tetszik, hogy a zene (I. tétel) inkább robusztus, mint grandiózus: talán szándékosan, talán önkéntelenül, Fischerék a romantikus előadói hagyományokat porolták le a szimfóniáiról. (Illő párhuzammal élve: ez még az a Napóleon, aki Toulont ostromolja, és nem az, aki a saját fejére tesz koronát.) Az V. szimfóniát is megannyi „egyénieskedés” teszi kiválóvá – tegye a szívére a kezét a tapasztalt zenehallgató, és mondja, hogy az ezerszer és mindenhol hallott művet bármikor, bárkitől meghallgatná! ugye nem? Az Allegro con briót fűszerként ízesítik a fafúvósok, hegyes ritmikával szólnak együtt az üstdobbal. A lassú tételben a vonósok apró vonásai és a fafúvósok játéka páratlanul kedves (4:30), de a szimfónia zárótétele nyers – ez nem is baj, állapítom meg pár hallgatás után, Fischer, gyanítom, nem etalonfelvételt akart készíteni, hanem saját olvasatot bemutatni.
Az is kézenfekvő ötlet, hogy a Pastorale szimfónia scherzójában a hegedűk játszanak portamento (1:34, 3:48). A viharjelenetben pedig a hangmérnököknek is részük van, a timpanik és a rezek nem ütnek ki a hangzásból, de nem is tűnnek el.
A VII. szimfónia egészen biztos a mű legjobb felvételei közé tartozik, pedig a Fischer Ádám-féle Allegrettóval meg kell barátkoznia az embernek. Mindenesetre érdekes hallani ezt az értelmezést, amely megtöri a flow-élményt biztosító ritmikát egy-egy zenei meglepetésért cserébe. A VIII. szimfóniára pedig igaz, ami általában az egész ciklusra: a klasszicizmus stílusának radikálisabb arcát mutatja meg, s egyúttal azt is, miért lehetett a kis F-dúr Beethoven személyes kedvence a saját szimfóniái közül. (A Müpa médiatárában hallgattam egy beszélgetést Esterházyval, ő mondta, hogy bécsi klasszikusokra tudott jól dolgozni: „az már nívó, de figyelni se kell rá”. Na, hát ez máshogy van Fischer fejében.)
A ciklus gyengébb pillanatai a IX. szimfóniában hallhatóak: az első tétel creatio ex nihilo („semmiből teremtés”) felütése például – amely ezen a felvételen misztikus zöngéje nélkül szól – már előre mutat, mintsem hátra, s ennél fogva érdemes akár Mahler Titánja vagy Richard Strauss Zarathustrája felől (is) értelmezni. A Scherzo lehetett volna hajszálnyival gyorsabb, a cantabile harmadik tétel viszont úgy is éteri és tágas érzetű, hogy alig több mint 11 perc. (Elrettentésül a dagály eklatáns példája: Bernstein és a New York-iak 18 perc alatt játszották ugyanezt.) Azt alighanem érdekességként is meg fogjuk jegyezni, hogy Fischer Ádám kontratenort szerződtetett az altszólamra (Morten Grove Frandsen) – szó se róla, valóban érdekesebb hangszínt kölcsönöz a tételnek –, Lars Møller basszusa viszont felejthető. A negyedik tétel annyira kaotikus és izgalmas, amilyen Beethoven világmegváltó víziói lehettek. Összességében ez a Kilencedik inkább harcra buzdítja az embert, mintsem békére inspirálja a nagyhatalmakat. Na de ilyen kérdésekbe a komolyzenészeknek van a legkisebb beleszólása, s innentől kezdve csak a zene számít.
A lemezt a Youtube-on és a Spotify-on is meg lehet hallgatni.