Mindez azt jelenti ugyanis, hogy megmozgatta őket az előadás, de nem követte el azt a hibát, amibe a kevésbé értő/tapasztalt gyerekszínházi műhelyek néha beleesnek: a morális tanulság didaktikus hangsúlyozását. Pedig komoly felvetés itt is van bőven, ráadásul az előadás folyamatosan tematizálja ember és tárgy, báb, mese, színház, játék viszonyát, kortalanná téve ezzel a szórakozásunkat.

A jó érzékkel humorba csomagolt téma súlyossága már rögtön az előadás elején érezhető, amikor Mészáros Pancsa főleg narrátorként működő karaktere elmeséli, hogyan is vált Motyó király (Zádori Szilárd) azzá, akinek ma látjuk őt. Adott egy kisfiú, akiben nagyon korán megszületik a tárgyak gyűjtésének igénye, és adott a környezete, ami értetlenül és az értetlenséget alapvetően kísérő rosszindulattal viszonyul hozzá: bántja miatta. Innentől aztán az emberektől való eltávolodás és a tárgyakhoz való közeledés következik; a tárgyakhoz, amik nem tudnak bántani. De akkor tulajdonképpen mi is volt előbb? Kialakult volna Motyó királyban ez a fajta magány akkor is, ha nincs az emberi rosszindulat? Kibogozhatatlan.

Ennek a helyzetnek a magányon kívül van egy másik fontos vetülete is: a gyűjtés maga. Egy olyan kultúrában, ahol a birtoklás évezredes értéke mellé a verseny társul, fontos felvetni azt, hogy a tárgyak gyűjtése valóban összefüggésben áll-e a boldogsággal. Ennek egyfajta non plus ultráját láthatjuk az előadásban, hiszen Motyó király nem praktikus használati tárgyakat halmoz fel. A kidobott eszközökben és a – többször emlegetett – csorba fülű porcelánnyuszikban könnyű felismerni az ő kívülállóságának, kirekesztettségének kivetülését. De ha ennél kicsit tágabban gondolkodunk, akkor a használati vagy élvezeti értékkel nem rendelkező, készen kapott, csupán a birtoklásért magáért létező terméket is.

Nem véletlen, hogy Motyó király kényszerét – amelyet az előadásban a hiány kifejeződésének látok – nem oldja fel a gyűjtés. A magányból keletkező űr betöltésére, a gondolatok lefoglalására kialakított rituális napirendjét szépen jellemzi a Motyó királyt alakító Zádori Szilárd darabos mozgása. Szinte észrevétlenül alakul ki abból a bohóc- és börleszkhagyományokból táplálkozó gesztusnyelvből, amelyet Mészáros Pancsa az első jelenettől kezdve hoz.

Ebbe a rendbe érkezik meg a nézőtérről Kekeci Marika (Szűcs Réka, az előadás rendezője), azzal, hogy segíteni szeretne Motyó királyon. A színpadra lépve kap egy kabátot, amely Motyó király számára láthatatlanná teszi, és a kifordított táskájából életre hívja Körmöcöt, a lajhárszerű bábot, aki Motyó király barátja lesz.

Szűcs Réka hangjának mesefigurásra való torzításával választja el Körmöcöt Marikáról, ugyanakkor a kettőjük közti erős kapcsolatot is láttatja: mindkét szerepben egyformán lendületes, határozottságában csapongó. Így Körmöc tulajdonképpen sosem válik teljesen önálló figurává. Végig Marika segítő szándékának egyfajta materializálódása marad, tökéletes – vagy annak gondolt – társ Motyó király számára: egyszerre élőlény és tárgy.

Báb és mozgató viszonya mindig fontos kérdés a kortárs bábszínházi produkciókban. Az nem új jelenség, hogy a klasszikus megoldáson kívül (hogy a mozgató nem látszik, vagy a befogadó rutinja figyelmen kívül hagyja) más megoldások is felbukkannak, ez az előadás viszont csavar egyet mindezen. Az, hogy olyan helyzetet hoz létre, amelyben a nézőnek el kell fogadnia, hogy az egyik szereplő nem látja a másikat (Motyó király Marikát), és el kell képzelnie, hogy az élő szereplő miként látja a bábot mozgatója nélkül, sajátos empátiaműködést generál. Hiszen, hogy nem azt kell elfogadnom, hogy valami nincs ott, amit egyébként látok, hanem hogy valaki más számára láthatatlan, amit én látok – tulajdonképpen azt mutatja meg, milyen természetesek az emberek nézőpontjai között lévő különbségek.

Ezt erősíti Mészáros Pancsa karaktere is, aki az előadás elején klasszikus narrátornak tűnik: mint egy 18. századi képmutogató, egymás után kommentálja Motyó király életének különböző epizódjait. Aztán Marika belépésétől kezdve ez a szerep fokozatosan átalakul. Tanácsokat ad, aggodalmát fejezi ki, egy ponton még arra is kísérletet tesz, hogy az eseményeket aktívan alakítsa. Ez a szerepváltás átjárhatónak mutatja a fiktív univerzum határait, és egyértelművé teszi, hogy a játékszabályok és a keretek itt bármikor szabadon megváltoztathatók.

A mesék és a játék köré szerveződik az előadás dramaturgiája is: Motyó király és Körmöc játszanak, és közben egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Körmöcöt és mozgatóját a segítség szándéka vezérli, de hol vannak a segítség határai? Kell-e és hogyan, meddig kell segítenünk egy olyan embernek, aki ezt nem kérte? Megmentek valakit, és ezzel megmentem magamat is: valami ilyesmi a klasszikus mese szerkezete, de mi történik, ha a két fél igényei nem pontosan találkoznak?

A Motyó király birodalma érvényes kérdéseket feszeget, de teljes mértékig mentes a didaktikusságtól. Díszlete a praktikumra épít: az előadás igényeit pontosan és felesleg nélkül szolgálja. A benne játszó színészek pedig nagyon érzékenyek a közönség visszajelzéseire. Valahogy így képzelek el egy jó gyerekelőadást.

 

Az előadás adatlapja a Harlekin Bábszínház oldalán itt található.