Voltaképp illetéktelenül mesélek én erről, mi több, illetéktelenül voltam ott, hiszen mit keres egy kritikus egy színészbüfében? A színészbüfé az „intim terek” közé tartozik, ahol a színészek, színházi dolgozók elengedik magukat, nem ritkán a civilek számára megengedhetetlen formában és mértékben. Társasjátékoznak, például. Nem csak.

 

Bevett állítás, hogy a kritikusnak kerülnie kell a személyes ismeretséget a színházi emberekkel, hiszen az ismeretség ugyebár az elfogultság melegágya. Bevettnek bevett ez az állítás, de egyrészt marhaság, másrészt képtelenség. Előbbi azért, mert néhány év munkálkodás után némi civilizált érintkezés eléggé elkerülhetetlen, utóbbi azért, mert a munka frontján is ismerkedni kell, lásd interjú. Pályám kezdetén vigyáztam rá, hogy a nevem és az arcom ne kapcsolódjon össze színházi berkekben – például nem engedtem, hogy a szép emlékű Új Tükörben, melynek évekig a színházi kolumnistája lehettem, megjelenjen a fotóm a cikkek fölött –, aztán felhagytam az erőlködéssel, mert semmi értelme nem volt. Néhány színházi típusú barátság-féleségem ráment a kritikusi működésemre, de ezt ma már természetes veszteségnek gondolom.

 

Vissza a kaposvári színészbüféhez: a főnök, Horváth Laci nem átallott „összeütni valamit”, amikor a sokórás tanítási session után késő este beestünk a büfébe, mondjuk, egy másik holtfáradt kollégával (lásd a fotót). Ez még akkoriban volt, amikor az egyetemen dolgoztunk, mi, a „régi garnitúra”, és még nem voltunk kitiltva onnan az új igazgató által. A klasszikus kaposvárinak nevezett korszak vége volt ez – de legalább ezt elcsíptük.

 

A fénykorban rendszerint a színháznézés előtt és után mentünk le az alagsorban lévő klubba – el a kis helyiség mellett, ahol ordítva csocsóztak, el a másik mellett, ahol a tévé ordított –, nagyot köszönve léptünk be, egész kritikuskaraván. Hajdanában a falon volt egy tábla, amely a Budapest-Kaposvár út csúcstartóit és csúcsidejét jegyezte – előkelő helyen voltam rajta, igen, mert még sebességkorlátozás sem volt –, aztán egy baleset után ez lekerült, és holmi társasjáték-bajnokság állása került a helyére.

 

Volt, akinek járt a rendkívüli kiszolgálás: Molnár Piroskának például a konyak a bejárat elé, egyenesen a rommá tört, szélvédőjét vesztett kispolskijába, amikor egy őzzel volt találkozása a hírhedetten rettenetes hatvanegyes úton…

 

És volt, akinek járt a „büfé 2.0”: Kisspisti, vagyis Kiss István – most mondanom kéne valamit arról, hogy ki ő, de hát aki csak egyszer is járt a kaposvári színházban, az tudja, hogy ő a színház epicentruma –, szóval Kisspisti eldugott kis raktárában, a világ összes elképzelhető és elképzelhetetlen hasznos kacatjától zsúfolt kis szobában volt ez a másik büfé, ahol szilárd táplálékot ritkán, folyékonyat annál inkább lehetett magunkhoz venni, nem beszélve a sztorikról, a kedvességről, a végtelen adnivágyás cunamijáról.

 

A színészbüfében alkalmatlankodó kritikus legyen tudatában az érvényes etikettnek: húzza meg magát, legyen nagyjából láthatatlan. Nem ülünk le a nagy üres asztalhoz, mert nem kényszerítjük a színháziakat arra, hogy kénytelenek legyenek egy asztalhoz ülni velünk. Mosolygunk mindenkire, és nem kutatunk a memóriánkban az után, hogy mit is írtunk róluk legutóbb. Ha beszélgetésbe bonyolódunk, a színházi témákat távolról kerüljük, marad a „hogy vagyunk”, az időjárás meg a kisállat. Utóbbiból esetleg a nagyobb. Ha netalán egy bennfentessel – helyi színésszel, rendezővel, kellékessel – lépünk be a büfébe, akkor se úrhodjon el rajtunk a kevélység, akkor is hívatlan vendégek vagyunk.

 

És mindennek ellenére a kaposvári időkben otthonunk volt ez az alagsori klub, ahol jól éreztük magunkat. Ezért aztán ott voltam a korszak zárásaként megrendezett klubvásáron is, ahol régi előadások plakátjai voltak a falon, az asztalokon, a székeken és mindenhol, szabad prédának. Szerény voltam: csak egy plakátot hoztam el, A víg özvegyét, és azt is továbbadtam az egykori Kaposvár egyik meghatározó rendezőjének, a már régen nem itthon élő Gazdag Gyulának.

 

Újabban többször megfordultam a miskolci színház színészklubjában. Ott Burony Attila keresi a kedvem, noha a keresztnevem egyelőre nem tudja – és jó a konyha. A többnapos színházlátogatások alkalmával a nappalokat ott lehet pompásan végigdolgozni, béke van és kedvesség. Este pedig, előadások után a nappal kihalt „hátsó helyiségben” ugyancsak magas hőfokon vibrál a hangulat. Az etikett ott is betartandó, és akkor szívesen látnak bennünket.

 

Én mondom néktek: Miskolc az új Kaposvár. És nem csak így – hanem amúgy is. De erről majd külön mese jön.