Persze nem adják könnyen a tanulságot. Galder Gaztelu-Urrutia filmjében jó néhány gyomorforgató és vértől iszamos jeleneten kell átgázolni ahhoz, hogy eljussunk a katarzis mindent, csak nem nyugalmat hozó pontjára. A spanyol rendező első filmjében nem köntörfalazott, nem simogatta leendő nézőjét, hanem egyenesen az arcába tolta, hogy mit is gondol a fogyasztáson alapuló társadalom erkölcsi állapotáról. Az egymásra figyelésről, a határhelyzetekben megjelenő, de inkább meg nem jelenő segítőkészségről, és úgy általában a 21. századi humánum fogalmáról. 

 

A film alapállása nagyban hasonlít a kis költségvetésű, de nagyot ütő kanadai sci-fihez, A kockához: adva van egy igencsak letisztult szerkezet (leginkább börtönnek lehetne mondani, de valaki önként is bekerülhet oda, ahogy a film főhőse, Goreng), amiről nem lehet pontosan tudni, hogy ki működteti (csupán annyi hangzik el, hogy az Adminisztráció) és mi a célja. Csak néhány egyszerű szabály: az egymás fölé helyezett cellákon középen egy platform közlekedik, ezen érkezik az ennivaló a „fogvatartottakhoz”. 

 

Az ételkölteményeket (a tortától a gyümölcsig minden, mi szem, száj ingere) a legfelső szinteken készítik el profi konyhában kipróbált szakácsok, mintha csak egy három Michelin-csillagos étteremben járnánk. Ez a terülj, terülj asztalkám indul meg hát lefelé, és minden szinten megáll, ahol a két rab azt és annyit eszik, amennyi ideig a platform elidőz náluk – nem túl sokáig. Ha bárki meg akar tartani valamit az asztalról, hogy majd később megeszi, azonnal jön a büntetés: vagy megperzselik a szint lakóit, vagy megfagyasztják. El lehet képzelni, hogy mi marad a csodásan megterített asztalból a negyvenedik vagy a nyolcvanadik szintre. És mi a száz körülire: semmi.

 

És még egy csavar: egy hónap után változik minden. Mindenkit új szintre visznek. Aki addig a hatos szint luxusát élvezte, az időtartam lejárta után belekóstolhat például a 117. szint emberhez már alig méltó nyomorúságába. Azon a szinten a humánum már puszta graffiti a falon, senki sem érti a jelentését, ha egyáltalán volt neki valaha is. Ott már csak egy törvény marad: vagy eszel, vagy megesznek. És még azt sem tudni, hogy hány szint van összesen a szerkezetben.

 

Goreng, aki egy titokzatos tanúsítvány miatt akar eltölteni önként hat hónapot ebben a furcsa pokolban, hamar szembesül a farkastörvényekkel: a fentiek nem állnak szóba az alsó szintek éhezőivel. Nincs összefogás, nincs beosztás, mindenki csak arra a pár percre összpontosít, amíg a platform a szintjén tartózkodik. És próbál annyi kaját magába tömni, amennyit csak lehetséges.

 

Akárcsak A kocka esetében, a díszlet puritánsága (itt csak a szürkeség dominál, szemben a színes kockákkal, ám valahogy mégis ultramodernnek tűnik) leginkább azt a cél szolgálja, hogy maximálisan felerősítse a fogságba esett emberek reakcióit. A cinizmust, a beletörődést, a szolidaritás kísérleteit és persze a felfokozott agressziót. Mintha csak légszomjra ítélt csótányokat néznénk a nagyító alatt. Ebbe csöppen be a humánum talán utolsó megtestesítője, Goreng. Mindenki egy tárgyat vihet be magával, ő egy könyvet, a Don Quijote című pikareszkregényt választotta, mint egy felesleges fénysugárt a konok éjszakában. Legalábbis mások választásaival összevetve: szamurájkard, kötél, kés vagy kis dakszli. És ő maga is Don Quijoteként próbálja felvenni a harcot a szerkezetben uralkodó állapotokkal. Eljutni a tiltakozásig, a harcig – vagy a teljes megsemmisülésig.

  

Amellett, hogy A platform alapötlete zseniális, az allegóriát mindenki azonnal érti és átérzi a szerkezetben rekedők dilemmáit, a film valahogy mégsem futja ki a benne rejlő lehetőségeket. Nem lesz olyan koherens, egyenesvonalú és feszültséggel teli, mint A kocka. Itt néha sok a felesleges erőszak (mintha Tarantino kései utódaként tapicskolna a vérben, az irónia leghalványabb jele nélkül), és sok lesz az erőltetett metafora is: a gyermekét kereső nő történetszála helyenként igencsak mesterkéltnek tűnik. 

 

Ráadásul Galder Gaztelu-Urrutia néha azt is elművészkedi, amivel kapcsolatban elég lenne csak pontosan fogalmazni, és ez bizony elkerülhetetlenül torkollik a (vizuálisan mindenképp) giccses végkifejletbe. Az amúgy feszes filmben néhány ponton kimondottan érezni a megtorpanást, a tétovázást: vajon innen merre görgessük a cselekményt? A szereplők sem egyformán jók. A rutinos, öreg cellatársat alakító Zorion Eguileor mellett a kutyáját babusgató, a meggyőző érveket hangoztató, ám folyton kudarcot valló nőt játszó Antonia San Juan inkább teátrális, mint hiteles. Mintha a Gorenget alakító Ivan Massagué is elvesztené az utolsó harmadra a fonalat. Mindezek ellenére a színészek remekül alakítják a tipizált karaktereket, jól töltik ki a szándékoltan szélesre nyitott réseket: szinte semmi biztosat nem tudunk meg a kinti világról, a működtetőkről, a legtöbb rab csupán egy felvillanó arc marad, mindenféle háttértörténet nélkül. 

 

Pedig a film nagyon sok ördögi, elgondolkodtató ötletet rejt: mint kiderül, a menüt a bekerülők kedvenc ételeiből állítják össze. Ha ezek felől nézzük, akkor A platform az utóbbi idők egyik legeredetiib, legprovakatívabb sci-fije, amit feltétlenül meg kell néznie annak, aki szereti az erős alapötletbe csomagolt erkölcsi dilemmákat. Csak azért marad bennünk hiányérzet, mert érződik: több rutinnal és arányérzékkel még többet ki lehetett volna hozni ebből. És akkor az év filmjeként ünnepelhetnénk az alkotást. Így viszont „csak” remek, helyenként bosszantó kitérőkkel.