Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ALGORITMUS MONDJA MEG, KI VAGY

Westworld 3. évad 1-4. rész
2020. márc. 22.
Lőttek a filozófiának: harmadik évadára a Westworld szolidan izgalmas akciósorozattá mutálódott. SOÓS TAMÁS FÉLÉVADKRITIKÁJA.
A sorozatkritikánál aligha van igazságtalanabb kritikai műfaj. Gyakran az első rész, az ún. pilot, jobb esetben a sajtó rendelkezésére bocsátott 4-5 epizód alapján születnek cikkek, amelyek így az évad töredékéből vonnak le következtetést – mintha a színházkritikus felállna a szünetben, és gyorsan megírná, érdemes-e az alapján beülni az előadásra.
 
Különösen igaz ez az olyan sorozatokra, mint a Westworld, melynek története komótosan kirakott puzzle-ként áll össze a szemünk előtt. Az HBO sci-fijének az volt a szexepilje, és az biztosította a legtöbb támadási felületet is, hogy – az egyébként bravúrosan – megkavart idősíkok, az emberi (és persze az android) természetre Nietzsche kaján mosolyával rákérdező filozofálás miatt gyakran agyalni kellett, mit is látunk pontosan a képernyőn. Mi pedig elszoktunk már attól, hogy azon gondolkodjunk, mi történt tavaly Marienbadban – attól meg pláne, hogy azon tornáztassuk az elménket, mit akar ebből a narratív komplexitásból kihozni egy alapvetően mégiscsak szórakoztató science fiction-sorozat.
 
Evan Rachel Wood
Evan Rachel Wood

Kétségtelen, hogy a Westworldnek megvoltak a maga dramaturgiai döccenői, hogy néha az önismétlés, máskor a túlbonyolítás (szerintem bocsánatos) bűnébe esett. Cserébe viszont rendre meg tudott lepni, a rejtélyeknek – a Losttal ellentétben – volt értelmük, és az a végtelen mennyiségű pénz, amit a külcsínre költöttek, megtérült. Így hát most, amikor megkaptuk azt a leegyszerűsített, kisimított és időcsavaroktól mentes Westworldöt, ami után a fanyalgók eddig sóvárogtak, az ember, vagy hát nevezzük nevén: a rajongó, kissé csalódott.

 
Csalódott, mert amit ez az akciókkal feldúsított és a mi világunkba áthelyezett évad – egyelőre – tud, azt tudják mások is. Szó sincs arról, hogy a kisebbik Nolan-testvér, Jonathan és felesége, Lisa Joy ne minőséget adott volna ki a keze közül – csak ez már nem az intellektuális kihívást igénylő, hanem a patinás B-mozik minősége, merthogy igen, ilyen is van. Itt nem az összekuszált szálak, és nem is az emberi vagy a robottermészet mibenlétének kutatása szolgáltatja az izgalmakat, hanem a tudományos fantasztikum köntösébe bújtatott kémthriller, amely talán A testrablók támadása és a Páncélba zárt szellem találkozásából születhetne. Ahol hősnőnk, Dolores jeges tekintetű, Mátrixba illően sikkes terminátor, s az ő küldetése, hogy móresre tanítsa az emberi fajt – igazán James Cameron kamerája elé illene.
 
A műfajújító víziót követő hullámzó színvonal amúgy sem idegen a Terminátor és az Avatar rendezőjétől – és most már a Westworldtől sem. Az új évad erősen rajtol, majd az évad feléig fokozatosan veszít a lendületéből. Ott kezdünk, hogy az androidok kitörtek az élményparkból, a helyszín a 2050-es évek Los Angelese, amit a Nolan-házaspár igyekezett nem úgy elképzelni, mint Ridley Scott a Szárnyas fejvadászban, és ez sikerült is nekik. A jobbára Szingapúrban forgatott, tükröződő üvegfelületek és dekadens pezsgőpartik közé szorított jövő pont annyira ismerősen idegen, hogy elhiggyük, igen, ez a steril modernizmus vár ránk, de legalábbis az amerikaiakra harmincplusz év múlva. A sorozatnak kvázi nulláról kellett újjáépíteni magát, és ezt az akadályt lenyűgöző magabiztossággal vette: a világ, amit felrakott, kíváncsivá tesz, az akciók jó ritmusban érkeznek, a sztori, legalábbis a Westworld házi mércéjével, valószerűtlenül pörgős.
 
Aaron Paul
Aaron Paul

Csak hát – hangsúlyozom: egyelőre – úgy tűnik, a csillogó felszín mögött ezúttal soványabb a tartalom. A sorozat most is olyan aktuális témát dob fel, hogy úgy érezzük, jócskán megelőzi a korát, amikor az algoritmikus determináció veszélyeit ecseteli. Vagyis éreznénk, ha tényleg ecsetelné, és nem intézné el annyival a dolgot, hogy kimondatja a kimondatni valót az új igazolásnak számító Aaron Paullal (Breaking Bad), miszerint ebben a világban már nem a divat, hanem az algoritmus mondja meg, ki vagy, és ki lehet belőled. Az egész világot egy központi algoritmus, a Rendszer működteti, az mondja meg, milyen munkákra vagy alkalmas és mire nem, mennyi pontot gyűjtöttél jó (vagy épp rossz) állampolgárként. Egyszóval olyan az élet, mint manapság Kínában, annyi különbséggel, hogy a diktatúra inkább kapitalista, a vírus csak Európát irtotta ki, a zenei ízlés viszont egyformán pocsék mindenhol, mert még 2058-ban is a 99 Luftballont éneklik a karaokebárokban.

 
A magával ragadó nyitány után egyelőre az évad felületességére látni rá. Leginkább azért, mert az új szereplők: közhelyek. Tényleg kell még egy leszerelt exkatona nekünk (Aaron Paul), aki nem tudja feldolgozni, hogy meghalt a bajtársa a fronton, emiatt bűnözni kezd, és olyanokat mond a rosszfiúknak, hogy nem te vagy az első, aki fegyvert fog a fejemre? Tényleg muszáj a techmilliárdos fiának egy szerencsétlen, szánnivaló kis figurának lennie, aki nem tud kilépni apuci árnyékából? Tényleg el kéne hinnünk, hogy a gonosz (Vincent Cassel) itt is egy digitálisan láthatatlan, francia szupermilliomos, aki titokban világuralomra tör, mintha egy James Bond-filmben járnánk? És muszáj olyan szövegekkel blamálni minket, hogy aki a rendszert építette, az nem fogja feladni harc nélkül? Hogy az élet egy játék, és úgy van megcinkelve, hogy a hatalmon lévők nyerjenek?
 
Az első négy epizód felemás élményt kínált, a parkba való visszatérés (II. világháborús, náci közeg) ásítóan unalmasnak, a milliárdos techzsenik körében tartott kémthrilleres kavarás szolidan érdekfeszítőnek tűnt, amiből egyelőre nagyon hiányzik a Nagy Csavar (a negyedik epizód végén érkező csak picike volt). Az első félévad olyan, mintha egy Westworld-generátor dobott volna ki egy kései, nem rossz, de nem is igazán jó Black Mirror-epizódot, amelyben még nem közölték: minden, amit láttunk, átverés csupán, az élménypark egyik ismerős narratívája. Korábban az ennyire alapjáratos sztorikból félúton felébredtünk, mondván, csak az emberek kiszolgálásra kényszerített androidok élete ilyen szűkre szabott – most viszont ez az egész játszóterünk. Mintha a műfajokkal való zsonglőrködés, a beléjük kódolt archetípusok és ideológiák – a western naivitása, szexizmusa, a sci-fi technológiafóbiája – lebontása helyett megelégednénk annyival, hogy eljátszunk egy lövöldözős akciósci-fit, amelyben pusztán annyi a filozófiai töltet, hogy a robotok az emberek ellen fordítják a saját kütyüiket, az automatizált fegyvert, az okosotthont, az önvezető autókat, mert a jövőben már nem mi használjuk a digitális technikát, hanem az használ minket.
 
Persze A testrabló robotok támadásának is megvan a maga bája, hogyne lenne. Az upgrade kétségkívül stílusos – de jó lenne nemsokára a régi programmotort is megpillantani mögötte. És ha így lesz, örömmel mondjuk el majd százszor is a korán ítélő sorozatkritikusok kötelező mea culpáját.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek