Tulajdonképpen erre a kérdésre keresi a választ a Harlekin Bábszínház előadása Éry-Kovács András rendezésében, még akkor is, ha ezt a keresgélést éppen az osztálytermi előadás műfajának praktikumai hívják elő. Láttunk már persze korábban is ilyet, Schilling Árpád hamlet.ws című rendezése talán a legismertebb példa, amelyben három színész (Nagy Zsolt, Rába Roland és Gyabronka József) játszotta el tényleg csak a legminimálisabb eszközöket igénybe véve középiskolásoknak Shakespeare művét.

 

Éry-Kovács András a bábszínház eszköztárát, ezen belül pedig a ritkán használt maszkos játékot hívta segítségül ahhoz, hogy az Othello négy színésszel eljátszható legyen, s így könnyen elférjen egy kisebb osztályteremben is. Négy színész, nyolc maszk, nyolc szerep és négy iskolapad látható a színen. A szerepkettőzéseket jelen esetben csak a gyakorlati megfontolások tudták így vezérelni: a cél az volt, hogy a két szereplő, amelyet egy színész játszik, lehetőleg ne találkozzon egymással a jelenetekben. De közben vannak az átváltozásnak különösen szép pillanatai is, ilyen például az, amikor Brabantio az előadás eleji nagy vitában lányát magához hívatja, hogy valljon színt, feleségül ment-e Othellóhoz. S míg Jago elmegy a lányért, Szabados Böbe a nézőknek háttal állva szép lassan kiengedi ragyogó, szőke haját, és átalakul a Dózse szerepéből Desdemonává.

 

A maszkok, Csonka Erzsébet munkái, kifejezetten ijesztőek, már az első pillanatban előrevetítik a tragédiát. Fehér-szürke halotti álarcok ezek, takarják a játszók teljes arcát, kicsi nyílás van csak a szemnek, élettelenné teszik a színészek tekintetét. Ebből a mozdulatlanságból egyedül Jago tekint ki néha. Szilner Olivér időnként felhúzza a maszkot, és kaján mosollyal néz ki ránk. Összekacsint velünk, hiszen csak ő és mi tudjuk, hogy mi történik valójában, a többi szereplő az általa kijelölt úton menetel a halál felé. És ez indokolja azt is, hogy Jago bűnbánata a dráma végén csak színlelt a Harlekin Bábszínház előadásában. Szilner Olivér cinikus mosolyából egyértelműen kiderül, pontosan erre a pusztításra vágyott Jago az egész előadás alatt, elégedett a munkájával – a shakespeare-i bűnbánat 2020-ban, pláne Magyarországon értelmezhetetlen lenne számunkra.

 

A rendezés szempontjából nagyon is átgondolt és indokolt maszkhasználat ugyanakkor időnként eléggé megnehezíti a befogadást. Míg a bábszínház alapvető lényege az, hogy átlelkesítse az élettelen anyagot, addig a maszk – és különösen igaz ez az Othello halotti maszkjaira – épp az élettel teli színészi arcot változtatja élettelenné. A színészek nagyon nehéz feladatot kapnak: az arcukat élettelenné változtató anyag ellen kell dolgozniuk egész testükkel, tekintetük irányával, gesztusaikkal vagy proxemikai eszközökkel. Ez olykor ragyogóan sikerül nekik, ám máskor kissé egyenetlenül működik. Utóbbi esetben a maszkok elidegenítő effektként jelennek meg, amely elidegenítés nem tűnik a koncepció szerves részének. Miért érdekelne minket ugyanis a szereplők halála, ha minden jel arra utal, hogy már eleve halottak? Hiszen a halál csak az élettel szembeállítva értelmezhető.

 

Nehéz például eldönteni azt, hogy Herein János Othellója és Szabados Böbe Desdemonája szeretik-e egymást, vagy, hogy Bábinszki Ágnes Emíliája hogyan viszonyul férjéhez, Jagóhoz. Egyedül Jago viszonyai tiszták: mindenkit megvet, bár az is igaz, hogy Shakespeare drámájának még úgy is ő a legizgalmasabb és legjobban megírt figurája, hogy indítékai valójában tisztázatlanok maradnak.

 

Bár biztos vagyok benne, hogy az általam látott alkalom merőben eltért a tervezett többitől, mégis fontosnak tartom, hogy kicsit beszéljek az Othello drámapedagógiai részéről. A Harlekin előadása ugyanis nemcsak tantermi, hanem beavató színházi előadásként is hirdeti magát. Ugyanakkor a Ruszt József-féle beavatószínházi forma, amelyben a rendező az előadást bizonyos pontjain megállítja, és a rendezői koncepcióról valamint az előadás esztétikájáról beszél a közönségnek, jóval komplexebb, mint ami itt megjelent. Éry-Kovács András rövid felvezetőt mondott, nem is annyira saját koncepciójáról, mint inkább Shakespeare drámájának struktúrájáról. Őt követte az éppen a közönség soraiban ülő Márton László, amely nyilván egyszeri alkalom volt csak. Az ő fordítását használta a Harlekin, és Márton a fordítás munkamódszerének részleteibe avatott be minket. Ezután megnéztük az előadást, majd a végén a nézők kérdéseket tehettek fel az alkotóknak, amely inkább egy háromlépcsős drámapedagógiai foglalkozáshoz hasonlított így – annak viszont egy kissé koncepciótlannak tűnt. A színlapon nem találtam konzulens drámatanár nevét, és nemcsak a Harlekin Othello előadásának, hanem számos más pedagógiai igénnyel magalkotott előadás kapcsán is fontosnak tartom megemlíteni azt, ami igazából csak most, a drámainstruktor képzés miatt kezd szép lassan átmenni a színházi köztudatba: a drámapedagógia külön szakma. S mint ilyen, külön szakmai felkészültséget is igényel, s ezért egy-egy beavató előadás vagy háromlépcsős foglalkozás előkészítésébe érdemes bevonni drámatanárokat. Mert amíg egy-egy osztályterembe szánt előadás, ahogy az Othello is, nagyszerűen teljesíti feladatát, addig egy foglalkozás átgondolatlansága szimpla irodalomóra vagy egyszerű közönségtalálkozó hatását keltheti mellette, amely nyilvánvalóan nem lehet célja egy diákok beavatását, tehát értő nézővé nevelését célzó munkának.

 

Az előadás adatlapja a Harlekin Bábszínház oldalán itt található.