Megnyílnak az archívumok – ez a fordulat nagyjából a múlt hétig jószerint csak a történészek számára bírt igazi jelentőséggel, és leginkább a Vatikán vagy a Kreml levéltárainak zárt részlegeit juttatta az ember eszébe. De most ez a pár szó új értelmet nyert, hiszen az elmúlt napjainkat a legkülönbözőbb netes archívumokban töltöttük: operaházak, zenekarok, színházak vagy éppenséggel cirkuszok korábbi produkciói között ide-oda ugrálva. Még az MTVA is elérhetővé tett egy hatalmas rakás tv-játékot, sorozatot, színházi közvetítést, gyermek- és ismeretterjesztő műsort, természetesen a múlt, vagyis az egykorvolt Magyar Televízió műsoraiból válogatva. (Költői kérdés: vajha micsoda értékek és drágaságok jutnának elénk, ha az RTL Klub meg a TV2 is megnyitná az archívumát?)
 Lukács Sándor és a végzetes lepényevés |
A most visszanézhető régi tévés produkciók között megtalálható az államszocialista magyar kémfilmipar egyik ékköve, az 1972-ben elkészített kétrészes Különös vadászat is (az 1. epizód ide, a 2. epizód pedig ide kattintva érhető el), amely – szégyen ide, szégyen oda – számomra évek óta szívügy és valódi intellektuális kihívás. Amikor csak elém kerül, mindannyiszor újra és újra megnézem, ugyanis szenvedélyesen vágyom megérteni a történet homályos mozzanatait – és egyúttal felfogni e tévéfilm elkészültének indokát, mögöttesét, vagy ha úgy tetszik, magasabb értelmét.
Kezdjük az előbbivel, vagyis a sztori talányainak körvonalazásával, némi elkerülhetetlen spoilerezés kíséretében! Megnevezetlen nyugati kémszervezet magyarországi rezidense, akit utóbb csak G226-os néven emlegetnek, az első epizód kezdetén egy vonaton likvidálja Kemecsei őrnagyot, a hazai kémelhárítót, méghozzá valamiféle fiolából kisprickolt vegyi fegyverrel, amely kobaltot és szilíciumot (!) tartalmaz. Megindul a nyomozás, méghozzá Horváth Sándor (Pálos őrnagy) irányításával, s az eset rögvest össze is kapcsolódik a nyugatiak új akciójával. Ők ugyanis Magyarországra indítják "a bolsevizmus egyik legkeményebb ellenfelét", a Fecske fedőnevű Lukács Sándort, aki a csehszlovák és a hazai kémelhárítás szoros figyelmétől kísérve be is jut az országba: a Duna medrében, a víz alatt 40 kilométer/órás sebességgel haladva. (Csak tán nem békaemberként?) Pesten aztán a Központi Antikváriumban megkapja a lillafüredi palotaszállóba szóló beutalóját: ott kell ugyanis csábitólag megismerkednie Sunyovszky Szilviával, aki a rakétatámaszpontos Ferenczi százados, vagyis – kis pikantéria! – a kivégzett szabadságharcos Dózsa László húga. Nyugalmazott zenetanárnak álcázva értelemszerűen Pálos őrnagy is megjelenik a helyszínen, ahol aztán végképp elszabadul az őrület.
A lillafüredi szál indulásakor ugyanis megismerjük a kétes magaviseletű igazgatót, a száz éve született Horváth Tivadart, illetve az ugyancsak gyanút keltően bámészkodó takarítónőt, Gobbi Hildát. Az igazgató utóbb a második epizódban is mindenféle furcsaságot elkövet, de végül egyikükről sem tudunk meg abszolúte semmit a történet befejeztével. Ahogyan rejtély marad az is, hogy Lukács Sándornak mit is kell csinálnia, a teljes dekonspirálódásának kockázatával járó epizódot (amely miatt kiküldői utóbb az ügynök likvidálását is elhatározzák) pedig csupán kurtán megemlítik, de nem mutatják. Amúgy, hogy e likvidálásra éppen lepényevő verseny közben kerül sor, az már az abszurd humor magasiskolája. A legnagyobb talány azonban mégiscsak a G226-os ügynök, aki a Móra Delfin-sorozatának köteteivel üzen kollégájának, de egyébiránt láthatatlan. Végül persze lelepleződik: a Némethy Ferenc által játszott, eladdig kétmondatos szerephez jutó nyugatnémet vendégvadász ő – illetve dehogyis! Merthogy az utolsó pillanatban lekerül róla a tökéletes maszk, és előttünk rogyadozik a lillafüredi fővadász, Járfás Kálmán (Kollár Béla "Dudus"), aki ráadásul nem más, mint vitéz Kertes, a hajdani sátoraljaújhelyi mészáros, "a tarkólövések specialistája" – rögvest kéznél is van az idős Ferenczi bácsi, a hajdani partizán, hogy azonosítsa a régi pribéket.
A mindennemű katarzist nélkülöző befejezés (egy harmadik vonalbeli epizódista a főgonosz…) egyetlen szempontból mégis határozott értelemmel bír. Egyértelművé teszi az alkotói üzenetet: a jelenkori nyugati kémszervezetek és az 1945 előtti hazai garnitúra kapcsolatát. Ha csak az utolsó pillanatban is, de ennyit tehát világossá tett a korántsem jó hírű, ám annál aktívabb szerzőpáros, Pintér István és a kékfényes Szabó László. De egyebekben működésük szinte értelmezhetetlen, hiszen (amint az a fenti cselekményvázlatból kiderülhetett) sztorijuk mindvégig az önkéntelen paródia regiszterében mozog. Írói szándékuk enigmatikus, főleg a Kígyós Sándor által irányított megfilmesítéshez képest, azt ugyanis félreismerhetetlenül a muss-jelleg meg a zavaró mértékű hanyagság jellemzi. És ez a vigasztalan képlet rögtön túl is mutat a Különös vadászat című minisorozaton: elmond valami érdemit a magyar szocialista kémfilm zsánerének eredendő reménytelenségéről, de még a szervilizmus és a nemtörődömség múltbéli elegyéről is – de talán nem is csak a múltbéliről.
Vagyis hát ki tudja? Lehet, hogy meg kellene nézni még egyszer a Különös vadászatot.