A Revizor Dekameronja - 4-5. nap
2020.03.16.

Ez nyilván alkati dolog, de nekem jó meg rossz időkben egyaránt a múlt adja a legtöbbet. Korántsem azért, mintha a múlt bármely kis szegletét eszményinek láthatnám. Vagy épp hallhatnám, amikor mondjuk, régi színházi rádióközvetítések kerülnek elém. LÁSZLÓ FERENC NAPLÓJA.

Tudom, az elmúlt néhány napot az internetről elérhető élő közvetítésekben tobzódva tölthettem volna, de egyelőre még tartom magam a saját rutinomhoz. Persze azért én is belenéztem egy-két közönség nélküli koncert- és operaközvetítésbe (e műfaj számomra sajnos egyesíti az élő előadások és a stúdiófelvételek összes lehetséges hátrányát - az előnyök nélkül), felmentem a bécsi opera meg a New York-i MET oldalára, az éjfél előtti órákat azonban most is csak azzal töltöm, mint a megelőző hetekben. Azaz régi színházi rádióközvetítéseket hallgatok a Youtube-ról, legfőként bizonyos Grancsák Artúr csatornájához vissza-visszatérve. Itt ugyanis több mint 30 előadás hallgatható vissza a múlt század ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveiből, s az ilyesmi a magamfajta virtuális ódondásznak valósággal kéjes gyönyörűség.
 
Nem mintha csupa jó darab és jó előadás sorjázna Grancsák úr gyűjtésében. Kamondy László Vád és varázslat című drámája például, amelyet 1963-ban közvetített a Kossuth Rádió a Madách Kamaraszínházból - penetránsan rossz darab a kispolgári és a szocialista magánerkölcs összeütközéséről, obligát öngyilkossággal a vége felé. És bizony nem igazán jó az előadás sem: a sok áligazság meg álkonfliktus lehúzza a színészeket. Csakhogy mindez mégis korjellemző erejű, Kati (pontosabban Tinka) szerepében pedig ott csacsog és mórikál Domján Edit, akinek a hangjából annyi báj árad, hogy az majd' hatvan év távolából is megvesztegető.
 
Vagy itt van 1959-ből A királyért című Somerset Maugham-dráma a Petőfi Színházból! A Szinetár Miklós által rendezett előadásban akadnak ugyan színpadi értelemben erős pillanatok, de a valódi érdekességet korántsem ezek jelentik. Hanem például az, hogy az oly csodálatos tragikomikai életművű Dajka Margit szövegtudása, mi tagadás, legfeljebb elégséges szintű. Hogy Gellért Lajos tragikusan, már-már emberfelettien rossz színész. S legfőként, hogy színészként és emberként ott haldoklik a színpadon Jávor Pál! A szövegét jószerint csak darálja, sokszor a súgóra szorul, s néha érezhetően nem ad pontos végszót. Élete utolsó évében szinte már nem is evilági árnyéka hajdani önmagának. És mégis a csoda: Jávor színpadi távozása így is tapsos - a részvevő közönség kollektív búcsúja.
 
Aztán persze akad néhány (majdnem) tökéletes előadás: két Gellért Endre-rendezés (Pygmalion, Buborékok), vagy Gábor Miklós, Tolnay Klári meg Uray Tivadar felszabadult pátoszú és paradox hitelű romantikus utrírozása A királyasszony lovagja 1956-os felvételén. S a tény, hogy még ezekben az előadásokban is akad amatőrnek ható, vagy éppenséggel professzionálisan színpadképtelen alakítás, az szinte megbékítően hat az utókori hallgatóra. Még hogy régen a só is sósabb lett volna!
 
Habár az igaz, hogy amit a jelennel kapcsolatban ritkán emlegetünk, azt a múltban határozottan könnyebb fel- és elismerni. Mondjuk, a színészi tehetségben rejlő gyermeki varázslatot. Van, aki a saját görcsösségéből dolgozza ki magát és figuráját, mint Tomanek Nándor, a férfisápítozás hangzó emlékművének megteremtője Felix Unger szerepében (Furcsa pár, 1968). És van, aki túl a 85-ön, szinte közvetlenül a halála előtt is a legtermészetesebb oldottsággal, az erőfeszítés legcsekélyebb látszata nélkül rázza ki a kisujjából a kívánt szerepalakot, mint Páger Antal (Tangó, 1986).  A dolog így is, úgy is csoda, s ez a felismerés persze nemcsak a múlt, de a jelen színészei iránt is hálára késztet. Legalább akkora hálára, mint amekkora köszönettel az emlegetett Youtube-csatorna létrehozójának tartozom.
Címkék: Revizor Dekameron