Tudom, az elmúlt néhány napot az internetről elérhető élő közvetítésekben tobzódva tölthettem volna, de egyelőre még tartom magam a saját rutinomhoz. Persze azért én is belenéztem egy-két közönség nélküli koncert- és operaközvetítésbe (e műfaj számomra sajnos egyesíti az élő előadások és a stúdiófelvételek összes lehetséges hátrányát – az előnyök nélkül), felmentem a bécsi opera meg a New York-i MET oldalára, az éjfél előtti órákat azonban most is csak azzal töltöm, mint a megelőző hetekben. Azaz régi színházi rádióközvetítéseket hallgatok a Youtube-ról, legfőként bizonyos Grancsák Artúr csatornájához vissza-visszatérve. Itt ugyanis több mint 30 előadás hallgatható vissza a múlt század ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveiből, s az ilyesmi a magamfajta virtuális ódondásznak valósággal kéjes gyönyörűség.
Nem mintha csupa jó darab és jó előadás sorjázna Grancsák úr gyűjtésében. Kamondy László Vád és varázslat című drámája például, amelyet 1963-ban közvetített a Kossuth Rádió a Madách Kamaraszínházból – penetránsan rossz darab a kispolgári és a szocialista magánerkölcs összeütközéséről, obligát öngyilkossággal a vége felé. És bizony nem igazán jó az előadás sem: a sok áligazság meg álkonfliktus lehúzza a színészeket. Csakhogy mindez mégis korjellemző erejű, Kati (pontosabban Tinka) szerepében pedig ott csacsog és mórikál Domján Edit, akinek a hangjából annyi báj árad, hogy az majd’ hatvan év távolából is megvesztegető.
Vagy itt van 1959-ből A királyért című Somerset Maugham-dráma a Petőfi Színházból! A Szinetár Miklós által rendezett előadásban akadnak ugyan színpadi értelemben erős pillanatok, de a valódi érdekességet korántsem ezek jelentik. Hanem például az, hogy az oly csodálatos tragikomikai életművű Dajka Margit szövegtudása, mi tagadás, legfeljebb elégséges szintű. Hogy Gellért Lajos tragikusan, már-már emberfelettien rossz színész. S legfőként, hogy színészként és emberként ott haldoklik a színpadon Jávor Pál! A szövegét jószerint csak darálja, sokszor a súgóra szorul, s néha érezhetően nem ad pontos végszót. Élete utolsó évében szinte már nem is evilági árnyéka hajdani önmagának. És mégis a csoda: Jávor színpadi távozása így is tapsos – a részvevő közönség kollektív búcsúja.
Aztán persze akad néhány (majdnem) tökéletes előadás: két Gellért Endre-rendezés (Pygmalion, Buborékok), vagy Gábor Miklós, Tolnay Klári meg Uray Tivadar felszabadult pátoszú és paradox hitelű romantikus utrírozása A királyasszony lovagja 1956-os felvételén. S a tény, hogy még ezekben az előadásokban is akad amatőrnek ható, vagy éppenséggel professzionálisan színpadképtelen alakítás, az szinte megbékítően hat az utókori hallgatóra. Még hogy régen a só is sósabb lett volna!
Habár az igaz, hogy amit a jelennel kapcsolatban ritkán emlegetünk, azt a múltban határozottan könnyebb fel- és elismerni. Mondjuk, a színészi tehetségben rejlő gyermeki varázslatot. Van, aki a saját görcsösségéből dolgozza ki magát és figuráját, mint Tomanek Nándor, a férfisápítozás hangzó emlékművének megteremtője Felix Unger szerepében (Furcsa pár, 1968). És van, aki túl a 85-ön, szinte közvetlenül a halála előtt is a legtermészetesebb oldottsággal, az erőfeszítés legcsekélyebb látszata nélkül rázza ki a kisujjából a kívánt szerepalakot, mint Páger Antal (Tangó, 1986). A dolog így is, úgy is csoda, s ez a felismerés persze nemcsak a múlt, de a jelen színészei iránt is hálára késztet. Legalább akkora hálára, mint amekkora köszönettel az emlegetett Youtube-csatorna létrehozójának tartozom.