Járdányi Pál 100 / Zeneakadémia
2020.03.15.

Száz éve született Kodály egyik legkedvesebb növendéke, akinek összetett életprogramja mesterének ösztönző példáját követve egyszerre három síkon: az alkotóművészet, a népzenekutatás–rendszerezés és a pedagógia területén bontakozott ki. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

A magyar szellemi életnek számos betegsége van, e sorok írója aligha tudná megnevezni valamennyit. Kettőt azonban mindenképpen, s ezekről e koncertbeszámoló tárgyával kapcsolatban szükséges is szólni: az egyik a „hegycsúcs-szindróma”, a másik az „évforduló-kór” nevet kaphatná. A magyar zenei közgondolkodásban régi szokás csak a legkiemelkedőbb teljesítményekre figyelni, csak a legjelentősebb alkotók műveit játszani, elhanyagolva azokat a tisztes és sokszor nagyon is izgalmas mestereket, akik a legnagyobbak művészete számára környezetet teremtettek, s akiknek művei „berendezhetnék” a kései befogadók számára a kort. Így igazi, hiteles korképünk rendszerint nincs is a különféle múltakról, és minden időszak, amelyre visszatekintünk, lyukas, mert csak a csúcsteljesítményeket látjuk, nincs körülöttük semmi.

Járdányi Pál
Járdányi Pál
A második betegség összefügg az elsővel: bár Lisztről, Bartókról, Kodályról rendszeresen szó esik és műveiket is gyakran halljuk, a többiek általában csak különféle évfordulókon jutnak szóhoz. Akkor hirtelen kampányszerűen felhangzanak művek, megvalósul egy konferencia, megjelenik egy könyv – majd a jubileum múltán a szerző visszahull a feledés csöndjébe. Így nem lehet zenekultúrát építeni, fenntartani: a legnagyobbakat környező mesterek műveinek rendszeresen szerepelniük kellene hétköznapjainkban – akkor lenne múltunk, ismernénk a birtokunkban lévő értékeket. Kadosa Páltól Bozay Attiláig, Ránki Györgytől Szőllősy Andrásig, Maros Rudolftól Kalmár Lászlóig, Szervánszky Endrétől Durkó Zsoltig sok olyan zeneszerzőt lehetne említeni, akinek műveit gyakrabban kellene hallanunk.

Járdányi Pál (1920–1966) egyike a méltatlanul elhanyagoltaknak. Születése centenáriumán történik körülötte egy s más – többek közt megvalósult egy szép koncert a Zeneakadémia Solti-termében. A negyvenhat évesen elhunyt alkotó életművének két pillére a szimfonikus és a kamarazene – az est az utóbbiból adott színes ízelítőt. Gondosság jellemezte a koncepciót két szempontból is: egyrészt a megszólalt hét mű a fájdalmasan rövidre szabott alkotói pálya minden szakaszát dokumentálta, másrészt a kivétel nélkül fiatal előadókkal a hangverseny az „ifjú szívekben élek” érzését-hangulatát keltette. Van-e biztatóbb, reményt keltőbb jelenség, mint ha egy több mint fél évszázada elhunyt zeneszerző lelkületét-gondolkodásmódját művei megszólaltatásával éppen az utókor fiataljai idézik meg? Márpedig ezek a tehetséges fiatalok odaadással és egy-két kivétellel igen jó eredménnyel tanulták meg Járdányi műveit – bízhatunk benne, hogy a darabok elsajátításába fektetett energiát más alkalmakkor, más koncerteken is kamatoztatni fogják.

A művek három nagy hatásról tanúskodnak: a népzene, Bartók és Kodály a fő inspirátorok. A karcsú hangon, elegánsan, lendülettel és rugalmasan megszólaltatott fuvola-zongora Szonatina (1952, Iváncsik KlarisszaOrsovai Endre) a magyar népzene igézetében íródott pedagógiai opus, mely didaktikus mivolta ellenére műremek a maga nemében: makulátlan apró ékszer. A 2. vonósnégyes (1953/54), bár a szerző Bartók emlékének ajánlotta, inkább Kodály dallamainak duktusából merít. A Trépide Quartet (Samu Enikő, Haraszti Violetta, Kindlinger Jessica, Bali Gabriella) produkcióján intonáció dolgában még jócskán csiszolni kell, a tolmácsolás ennek ellenére sokat visszaadott a darab hangulatából, érzékeltette jelentőségét. A Hegedűduók (1934–1937) a gimnazista Járdányi sorozata, és mint címe is sejteti, benne Bartók pedagógiai gyűjteményének nyomdokain jár az ifjú komponista – rokonszenves és biztos léptekkel. Székely Anna Lilla és Gaál Julianna igen jól játszotta a kiválasztott tételeket. Az első részt az 1957/58-ban keletkezett Szerelmi dalok ciklusa zárta, megmutatva, hogy a vokális zene, a versihletésű komponálás milyen felszabadító hatású, s milyen könnyen és milyen vállalkozó kedvvel lép ki a verssorok hatására stiláris „komfortzónájából” a zeneszerző, új harmóniákat, új disszonanciákat keresve. Rózsa Gábor zongorakíséretével Papp Balázs (ének) pódiumérett előadásban, felszabadultan, közlékenyen tárta elénk a hangulatgazdag sorozat változatos intonációit.

A második részt indító Hegedű–zongora-szonáta (1944) erőteljesen bartóki ihletésű darab, az est műsorának legmutatósabb, leginkább reprezentatív, nagyszabású műve, éles-erős hangsúlyokkal, drámai gesztusokkal és grandiózus virtuozitással. Pinkert Edina és Menyhei Ádám érett, szuggesztív, virtuóz tolmácsolása az est legszebb produkciójaként szolgálta az alkotás értékeinek érvényesülését. Ezzel ellentétben az 1942-ben keletkezett Szonáta két zongorára előadása nem volt kiérlelt, inkább számos részletében kissé elnagyolt, vázlatos – mindez azonban nem halványította el a két muzsikus, Boateng Stephany és különösen ifj. Balázs Elemér muzikalitását. Jó volna kettősüket ebben a műben később újra hallani, ha már kellőképpen csiszolttá vált a már most is közlékeny és indulatgazdag zenélés. A műsort befejező Fantázia és változatok egy magyar népdalra (1954/55) annak a kapcsolatnak a dokumentuma, amely a kor egyik jelentős kamaraegyüttesét, a fuvolaművész Jeney Zoltán vezette Budapesti Fúvósötöst fűzte a kor magyar zeneszerzőihez, így Járdányihoz is. A komponista nekik írta a jól formált, elegáns és szellemes művet, amelyet Dávid Boglárka, Galán Evelin, Nyujtó Zsanett, Hartenstein Péter és Csabay László színesen, fordulatosan tolmácsolt.
Helyszín:  Solti Terem, Zeneakadémia,  Időpont:  2020. március 10.