Jó, ez épp nem igaz, mert ez a koncert egy hónapja fent van a Youtube-on, látták-hallották is már húszezren azóta, lesz az a szám százezer is, ha ez így megy tovább, de a tanítás, írás, szerkesztés szentháromságából kiszakadva megállok és csodálkozom, milyen sokszínű a világ. 

 

Nem találom fel a spanyolviaszt, dehogy, de azt mondom, éljünk ezzel a lehetőséggel, amíg lehet, vagyis nézzünk körül jobban a neten: kezdjük el végre arra használni, amire igazából való. Időnk most temérdek, ahogy elnézem, hétfőtől még több lesz, rendezkedjünk be egy hosszú, tán őszig tartó tavaszra, amit csak úgy élhetünk túl, ha nem kattanunk meg teljesen. Ehhez meg kell, muszáj a kultúra, minden formában, minél nagyobb dózisban.

 

Kivételezett helyzetben vagyok, nem olyan óriási váltás ez nekem, mert hát eddig is mit csináltam? Színházba jártam, olvastam, írtam, órára készültem, kerestem azt az évadonkénti néhány másodpercet, na jó, percet, amiért érdemes ennyi energiát ebbe az egészbe fektetni, hogy aztán végül nyitott, kíváncsi fiatal emberekkel beszélgethessek arról, amit én láttam, amit ők láttak. Most akkor majd Skype-on beszélgetünk, túléljük, éljük túl. 

 

Szóval ismerkedjünk, barátkozzunk ezzel az egyáltalán nem szép, de új világgal, ahol üres színháztermek előtt színészek adják tudásuk legjavát, hogy nekünk ott, a távolban, Szegedtől Miskolcig, Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig részünk legyünk valamiben, amiben amúgy nem lehet. Járványügyileg tiltott gyümölcs, mégis érzek valamiféle cinkosságot azzal a 744 emberrel, akivel egy időben nézem Az ügynök halála nem-bemutatóját Szatmárnémetiből. Amikor a legtöbben figyeljük a csak egyszer látható online közvetítést (le is mondtam egy élő találkozómat miatta, social distancing rulez), akkor majd’ kétszer annyian vagyunk, ahányan kényelmesen beférnénk a szatmári nézőtérre. És teljesen biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek egy térben, egy időben amúgy sosem találkoznának egymással.

 

Nem nagyon szeretem Arthur Millert, túlbeszéli a dolgokat, sulykol és aláhúz, újra meg újra, mintha csak azok kedvéért tenné, akik a hátsó sorokban ülnek. Ehhez képest lesz meglepő a coming outom: Miller miatt kezdtem színházzal foglalkozni. Na jó, Zsótér Sándor hibája az egész, ő rendezte azt Az ügynök halálát 1997-ben Szegeden, amit ötször vagy hatszor tátott szájjal nézve azt mondtam, hogy ez igen, ez érdekel! Nehéz a képet kiradíroznom, emlékszem szinte mindenre abból az előadásból, és ma is visszajött Király Levente némely hangsúlya, mozdulata, arckifejezése, miközben az idén épp ötven éve a színpadon álló Czintos Józsefet néztem a laptopomon.

 

Mert hát miatta és rá van ez kitalálva, Bérczes Lászlóval, az előadás rendezőjével hosszú és gyümölcsöző munkakapcsolatot ápol ez a nagy színész, értik egymást, sejtem is, hogy miért. Jó két éve egy ország csodálkozott rá Czintosra a Terápiában, mi, színikritikusok meg csak somolyogtunk, mert régóta és jól tudtuk, hogy micsoda kaliber. És itt is mindent visz: az első felvonásban elviselhetetlen, üvölt és hőzöng, mindenkit megsért és megaláz, borzalmas egy fickó, nézni is nehezemre esik. Aztán a másodikban a szürke nadrág, fehér ing, nadrágtartó fölé zakó kerül, a hivatalos személyt látom, aki így még sérülékenyebb. Az apró szemüveg mögül lapos, tétova pillantásokkal pásztázza beszélgetőtársát, de leginkább az asztal lapját fürkészi, mintha ott lenne a válasz az őt kínzó kérdésekre. Zavarban van a hatalmas gyerek, mert küzd a test, a habitus, a ’mindig nekem van igazam’ virtusa a valósággal, ami egyre inkább kicsúszik a lába alól. 

 

Nincs neki bőröndje sem, mint anno Tímár Józsefnek az emblematikus képen, ehelyett gurulós, piros széket maga előtt tolva érkezik az előadás elején a színpad mélyéről. Kétségbeesetten kapaszkodik a székbe, egyetlen tulajdonába, és amikor a talpig szürke házban a koszosfehér konyhaasztalhoz gurítja – tulajdonképpen három órán át nem mozdul el innen –, rádöbbenek, hogy egy királyt nézek, aki elveszítette a birodalmát. 

 

Mindenki lábujjhegyen jár körülötte, de hirtelen hangulatváltásai így is olyanok, mint valami természeti katasztrófa. Megérint a családtagok és az egy barát kétely nélküli szeretete, az erőfeszítéseik, hogy az utolsó utáni pillanaton túl is eljátsszák az ügynök kedvéért, hogy minden rendben van, minden rendben lesz. Willy Loman egész, bérház alakú zárójelbe helyezett élete a szemünk előtt atomjaira hullik. A tehetetlenség most is, itt is feldühít: hát hogy lehet ezt a rohadt életet túlélni?