A fecsegő potyautas 86.
2020.03.12.

Ezt a jó kis témát már napokkal ezelőtt kitaláltam, és akkor most jött a brutális nagytesó, a karantén. Arról akartam felelősségteljesen és roppant bölcsen értekezni – fecserészni –, mekkora tévedés azt gondolni, hogy az értelmiség jelentékeny hányada úgynevezett buborékban tengeti sovány, savanyú, ingerekben rémesen szegény, gittegyletes életét. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.


Ül a nagy, remegő, fura fényviszonyokat teremtő gömbben, rágja a semmit, hol a valóság. Neki dehogyis osztottak belőle. Arra gondoltam szeretettel, hogy az efféle vélekedés marhaság. Ha buborék is – lassan, ugye, szép, virágos karantén –, a valóság elég jól látszik, a valóságnak nevezett mifenének sok, különbnél különb arca mutatkozik meg, az egyik arc vicsorog, a másik sápadozik, tényleg, van rémisztgető pofa vagy semmilyen ábrázat, sorolhatnám. Na, például. Van egy jóbarátom, Dr. Majorka, írtam az életéről néhányszor, ő egy déli illetőségű tanyán él vagy húsz éve, afféle önkéntes száműzetésben, és kétségtelenül kapirgálnak föl-fölnyikorgó titkok az udvarán, meg Bamba Veronka, a szomszéd tehene is rendszeresen áttéved az ő selymes rétjére, és naponta egyszer biztosan lát a közeli bekötőúton elpöfögő traktort, de hogy közelebb lenne az élethez, a csudás rögvalósághoz, mint mondjuk én az újlipóti félgettóban, hát azt kétlem. Az az igazság, hogy van itt minden, mi szemnek, szájnak… ő… meg annak is, mindegy, ingere. Több szerelmemről, nagyfokú vonzódásomról tudok beszámolni. Szerelmes vagyok például Whistler mamájába, aki a facsén teszi közre időről időre híres festmények alá karcolt, joggal népszerű kommentárjait. Szerelmes vagyok Anzselikába is, aki nélkül már nem lenne péntek a péntek. Ők a szabadság tündérlányai nekem. Szerelmes vagyok Fekete Ádámba, aki szintén a youtube-on tolja, önvállalás, a különösség rendszerbe illesztése, hát nem? Szabadsággyakorlatok. Annyi minden szépet, jót látni. Hát például sercintésnyire van virágos lakomtól, melynek helyén régen malmok, dohogó kisüzemek, a szegények lakta Suhajda telep lehelte zugszobáival a dohot, a Vígszínház. Hoppá! Hogy nem lehetne látni ezzel kapcsolatban, pedig csak háromszor kattintottam, kettőt telefonáltam, az emberi lélek, az emberi jellem ilyen-olyan nagyregényes megnyilvánulásait? Pedig buborékban, nem? Hát dehogynem. Tanulságok, izgalom, kaland! Milyen érdekes, hogy ott akarok maradni, ahol gyakorlatilag senki sem szeret. Ezt elbasztam. Nem szeretnek. Sőt! Gyűlölet! Sőt! Árulás! Pedig tíz szép körmömmel kaparhattam volna le a kurva nagyplakátról. De igazán remek érzés látni az erőfeszítést, amely úgy szól, vagyis így: ha szakmai értelemben, mi teáteri grillovagok, megválasztanak újra, hát majd szeretni fognak. Yes, yes, yes Marika néni. Megtanuljátok, édeseim, hogy kell szeretni engem, huszonegyedik századi komplex, önfeláldozó embert, művészt, a portásfülkében kihajt a kaktusztő, amit még Várkonyi papa zabált le egy erősebb éjjelen, két filigrán szex közben. Shakespeare-mini-piruett. Jaj már, ki a faszomnak nem esik le néha a cipője?! Az nem kiabálás, nem lealázás, ha munkafolyamatban vagyunk! Picike, szép lábam van, na, fénylő lábfejem beragyog még a Nemzeti ablakán is.
Néhány napja még elmentem a Láng Tékába, pipiskedve, lélegzetvisszafojtva, usánkában. Néztek, mint a Holdra.
Csak nem depressziós vagy, Ernő?
Úúúú, nagyon, Évikém.
Tessék Itzhak Perlman Beethoven hegedűv., meggyógyít, mint dr. Bubó. 
Félgyógyulás, tényleg.
És egyébként buborékból is jól látható a legnemesebb esztétika. Kleopátra, Mona Lisa, Rrrr Cecília. Odavontam a másikat szépen a képernyőhöz, mondtam neki, angyalom, így szeretném. Nem lennél kedvemért ilyen? És akkor persze nyomban, gondolkodás nélkül a kekeckedés, ki veszi a karperecet – 21 mill –  meg a tiktakkot – x mill –, te, hercegem?
 
Elolvastam a minap Babarczy Eszter novellás kötetéből, hogy szüli meg a szenvedő buborék ember a buborékot. Tessék. Tóth Krisztától újra és újra olvasok egy romániai magyar vendégmunkásról. Tessék. Balla Zsófia gyűjteményes verses kötete. Tessék. Dehogy valóság. Vagy?
 
Dráma, meg tetszene mondani, van-e a buborékban. Jelentem, van dráma a buborékban, véres, csöndes, kiabálós, késes, lelki. Nem vagyok egy Cserna Bandi, de majd minden másnap főzök, sütök, sparheltet bizerálok, ráteszem a féldisznót a parázsra. Hányom a borsót, satöbbi. És mostanában elrontom. Sós, nem sós, kozmál, csöndben szentségel magában a karaj. Elég nagy dráma ez énnekem. De ha már gasztronómia, jut eszembe, a minap meglátogattam Székesfehérváron – nem lesz bajnok, hehehe – a Petz sörözőt. Édes olvasók, pacal.
 
Olvastam a vonaton, szintén szomszéd, Cseke Ákos szép esszéjét az élet utolsó pillanatáról, Aquinói Szent Tamás, Sicut palea, sztem Tamás téved.
 
Hazaértem éjjelre, csak fél óra késés, hívott egy költő barátom Svájcból, kolostorösztöndíj, minden éjjel kettő és három között bekopog hozzá valaki. Súlyos koppanások, ahogy elhalad. Gyanakszik? Igen. Kire? A főnővérre. Aha, a feleséged tudja? Még nem. Ha rád töri az ajtót, mondd meg neki, kérlek. 
Ez pedig, eddig, csak egy buborékvéglény kivonatos, szűkszavú vallomása volt.
Szeretnék megnyugtatni mindenkit, vírusmentes cikk.
Egyelőre.