A Lithium a dobos, Peter Lenz zenekara. Alkalmi, ahogy ez a jazz-zenekarok esetében megszokott, de a Lithium nem kifejezetten jazz-zenekar. A mostanság szokványos módon nem válogatósak, ha különböző irányból érkezett zenei hatásokat kell a közösbe integrálni, de a végeredmény olyan, amiben a hallgató nem a műfaji kapaszkodókat keresi, inkább rácsodálkozik, hogy a zenei folyam milyen organikusan alakul. Az idén ötödször megrendezett Get Closer Jazz Fest koncepciójának az ilyesmi pedig kimondatlanul is a része.

 

A tavaly nálunk járt Human Feel nemcsak az ott és a Lithiumban egyaránt játszó, a koncentráltságát egyfajta permanens deprimáltság mögé rejtő Chris Speed (szaxofon, klarinét) személye miatt hozható fel párhuzamként, de azért is, mert a két zenekar által közös platformra hozott zenei hatások hasonlóak. Nagy különbség viszont, hogy a Human Feel esetében az arányérzék az, ami rögtön szemet szúr. A Lithium zenei világa nehezebben behatárolható, a jazz kevésbé hangsúlyos, a műfajok közti áttűnések pedig csak utólag meglepőek. A kompozícióik egy része szinte önjáró zenefolyamnak hallatszott, nem okozott fejtörést ráébredni, hogy már percek óta egy felszabadult, az indie-rock környékéről származtatható téma szól, ami még az Anathemának is jól állna, miközben néhány nótával korábban még dodekafon-sugalmazásoktól sem mentes, kvázi-kamarazenei témázgatást kaptunk. Hiányoztak a bántó kontrasztok. Működött.

 

Lithium

A zavartalan műfaji áttűnésekben nagy szerepe van a gitáron játszó Keisuke Matsunónak, aki az első lemezen játszó bárdistát, Renier Baast váltotta. Baas roppant technikás, de a jazzes gyökereitől csak nehezen elszakadni képes zenész, Matsuno technikai felkészültségével kapcsolatban felesleges kételkedni, egyúttal bátrabban merít különböző műfajokból, a megszólalása pedig időnként a nyolcvanas évek Kaliforniájának rövid életű, neopszichedelikus zenei burjánzását, a Paisley Undergoundot jutatta az eszembe, míg gitárjának bágyadt, kellemes zsongása a manapság divatos dream popot visszhangozta. Vele együtt ráadásul érdekes hangsúlyeltolódások is érkeztek a zenekarba: voltak pillanatok, mikor a négy zenész látszólag négy követ fújt, Lenz néha rövid időre kiszállt, máskor Matsuno és Speed gabalyodott egymásba, vagy Matsuno kerülgette a bőgős Stefan Lievestrót.

 

A nyitó Escape fülledt, dögös ritmikája csupán ígéret maradt, a darab próbált ugyan alakulni, de végül megállapodott a kialakulatlanságában. Az ezt követő The Curious Life of Monsieur M and Madame Mi előtt Lenz Olivier Messiaen hatásáról beszélt, aki egyébként is gyakran felmerül a zenekarral kapcsolatban. Az ebben a dalban klarinéton játszó Speed gyönyörűen hozta a Messiaen-re jellemző, becsapósan takarékos, szimmetrikus, mégis szabadon áradó dallamvilágot, a darab ritmikája ugyanakkor kemény, szaggatott volt. Peter Lenz stílusa egyébként rettentően súlyos, néha azért zsebre tehette volna a benne élő John Bonhamet, a tamjai helyenként fülsértőek voltak, de itt a MOMKult kupolaterme volt leginkább a ludas. A hangképet gyakran letaroló dobhangzás legnagyobb problémáját az jelentette, hogy Matsuno kissé alulkevert gitárja néha beleveszett dob lármájába. Lenz játékába viszont nem lehetett belekötni. Nem egy tipikusan swingelő dobos, de a keménysége mellett tud melodikusan is bánni a hangszerével, ráadásul nagyon okosan tologatja a dinamikai hangsúlyokat.

 

A műsor talán legérdekesebb darabja az utolsó harmadban elhangzott Emerge volt, amiben a műfaj-töredékek közti átjárás még a többi darabhoz képest is sokkal organikusabban ment végbe. Matsuno játékának vegytiszta könnyedsége, pszichoaktív elmosódottsága itt érvényesült a legjobban, de, ha kellett, gond nélkül hozta a nézői perspektívából sokszor szemtengelyferdülést okozó ujjrendeket is. A végén érkező Trance Dance aztán már csak aláhúzta az élményt, ugyanakkor csalódást is keltett, a koncert ugyanis ráadással együtt is alig több mint egy óra után véget ért. Nem előjelek nélkül, a közönség ugyanis a koncert elejétől fogva folyamatosan fogyatkozott, annak ellenére, hogy az elhangzott zenei anyag korántsem volt olyan tömény, ami ezt indokolta volna. Talán a tényleg brutális erővel megszólaló dobcájg okozta a problémát.

 

A Get Closer Jazz Fest évről évre bizonyítja, hogy néha már lerágott csontnak tűnő műfajok közti poligámia messze van még a kifulladástól. Valójában elég, ha van néhány elsőrangú zenész a színpadon, akik teszik a dolgukat, a közönség általában úgyis a jó zene miatt jár koncertre, a kritikus meg fanyalogjon, ha van min. A Lithium koncertjén nem nagyon volt ilyen.