Beszélgetés Kelemen Barnabással
2020.03.10.

Bohó-e még, és hogy áll a harmóniával, a korosodással, vagy épp a rivalizálással? Többek közt ezekről is kérdeztük a Kossuth-díjas hegedűművészt. LÁSZLÓ FERENC INTERJÚJA.

Revizor: "Egy nagy tehetséget szeretnék bemutatni műsorunk hallgatóinak. A neve Kelemen Barnabás." Így kezdte 1996 márciusában Kroó György a márványtermi bemutatkozásodról szóló rádiós kritikáját, amelyben "elbűvölően harmonikus jelenség"-nek nevezett. Az elbűvölőre most nem kell reagálnod, de a harmonikus jelenségre igen. Az voltál? Az maradtál?
 
Kelemen Barnabás: Az, hogy én akkor, még a 18. születésnapom előtt harmonikusnak tűnhettem a pódiumon, elsősorban a családi környezet hatása volt. Máig profitálok abból az egyszerre szabadságot adó és mégis kellően szigorú szülői gondoskodásból, amiben felnevelkedtem. Azután még ugyanebben az évben összekötöttük az életünket Katival [Kokas Katalin - a szerk.], volt egy szívműtétem, majd beindultak a versenyszerepléseink, összeköltöztünk és összeházasodtunk - szóval mozgalmas idők következtek, amikor könnyen elveszhetett volna ez a külső szemlélő által vélelmezett harmónia. Mondok egy talán meglepő példát: a 2001-es Brüsszeli Erzsébet királynő hegedűversenyt. Ott én harmadik helyezést értem el, ami rögtön meglódította a nemzetközi pályafutásomat, ám ha nyertem volna, akkor 150 koncertajánlatot kaptam volna egyetlen nap alatt - ami egyszerűen nem normális, abba egy fiatal eladó könnyen belerokkanhat. Az akkori győztesnek, Baiba Skridének rá is ment erre a sokkra egy évtizede. A külső-belső harmónia megbillenéséhez talán még leginkább a kvartettünk éveiben [Kelemen Kvartett: 2010-2018 - a szerk.] jutottunk a legközelebb, mert a nagy sikerek, a sok tanulás és tapasztalatszerzés mellett azért visszatérően akadtak súrlódások, alkati különbségek, egymással ütköző fontossági sorrendek.
 
Kelemen Barnabás
Kelemen Barnabás
R: Az imént idézett Kroó-kritika utolsó mondata ez volt: "Nagy jövő előtt áll, csak el ne kapassák, csak bírja testi, lelki erővel a felfelé vezető úton járókra váró külső-belső megpróbáltatásokat." Úgy érzed, sikerült kivédened ezeket a megpróbáltatásokat?
 
KB: Azt hiszem, hogy a Kelemen Kvartett éveiben, illetve kisebb részben a kölni kiköltözésünk idején fenyegetett ilyen veszély. Akkor ugyanis egész egyszerűen keveset voltam és kevés voltam otthon: nem tudtam a túlvállalások miatt eleget együtt lenni a családommal. Ezekre valóban ráment egy - hál' istennek, rövidebb - életszakasz.
 
R: Túlvállalásokat említesz, de hát jelenleg is igencsak zsúfolt a programod. Most (március 2-án) épp egy zeneakadémiai koncert előtt beszélgetünk, aztán a héten Pécsett és a Müpában játszod majd Sibelius Hegedűversenyét, szombaton pedig a frankfurti Alte Operben lépsz fel Nicolas Altstaedttel. A jövő héten csütörtökön lesz egy zeneakadémiai Bach-ested, és márciusban még Utrechtben is szerepelsz majd: a Liszt-verseny döntőjén fogsz játszani a finalistákkal.
 
KB: Jó, hát a márciusom most tényleg elég sűrű lett, de csupa olyasmit játszom, ami nagyon közel áll hozzám. S azért van egy másfajta ritmus is az életemben, mert például elvállaltam, hogy jövőre előadom majd Paganini 2. hegedűversenyét, amiből eddig csak a La campanella-tételt játszottam. No, ez egy nagy feladat, erre gyakorlatilag rászánok egy teljes évet, hogy - idézőjelben - felvehessem majd a versenyt Baráti Kristóffal, akinek a Paganini-hegedűversenyek fiatal kora óta ott vannak a repertoárján. De februárban például csak egy fesztiválon szerepeltem, igaz, volt egy Mexikóban összeszedett Dengue-lázam, ami pihenőre kényszerített.
 
R: Ha már megemlítetted Baráti Kristóf nevét, hadd kérdezzelek a rivalizálásról, ami nyilvánvalóan jelen van a hangszeres előadóművészek világában is. A te művészeted alakulása szempontjából mennyire jelentős az a tény, hogy Barátival párhuzamosan fut a pályátok?
 
KB: A rivalizálás igazándiból akkor számított, amikor tavaly együtt játszottunk a Zeneakadémián. Mert hát az ő vibratója, a hangképzése annyira ösztönző, hogy az nagyon jót tett nekem! Amúgy a legőszintébben mondom, hogy nincs köztünk olyasfajta rivalizálás, amit esetleg egy külső szemlélő elképzelne: előkészítő óta nagyon jóban vagyunk, ha ritkán is, de szívesen összejárunk egymással, vannak közös hajós és repülős terveink... De ha nem Kristófra élezed ki a kérdést, akkor még hozzátenném mindehhez, hogy a Katival való pozitív rivalizálás folyamatosan inspirálóan hat mindkettőnkre, hiszen egymás legszigorúbb kritikusai vagyunk. Azt például az évek során meg is kellett tanulnunk, hogy a másik felé irányuló kritikai megjegyzéseinket mindig tapintatosan időzítsük.
 
R: A beszélgetés elején visszatekintettünk, most tekintsünk előre. Te már nem vagy fiatal művész, és az őszülő szakállal, amit most viselsz, kicsit mintha rá is erősítenél a középkorúság érzetére. Hogyan látod a középkorú, vagy mondjuk így: az érett Kelemen Barnabást?
 
KB: Azt hiszem, még 1997-ben feleltem egy hasonló kérdésre: család, tanítás, kvartett. Bár így alakulna az elkövetkező egy-két évtized is! Aztán most már tényleg a megvalósulás peremén áll egy régi, Katival közös álmunk, ami ugyancsak meghatározhatja majd az életünk következő szakaszát. Ez a Lőrinc pap téri házunk tetőterében megvalósuló művészeti műhely: egy olyan közösségi tér, ami művészek és a közönség találkozóhelye, intim szalonja lehetne a kamarazenétől a képzőművészetekig, de korántsem csupán az. Mert itt lenne hely régi vesszőparipánk, a hazai zenetanároknak és növendékeiknek tartandó motiváló, fejlesztő kurzusok megvalósítása számára is, méghozzá ösztöndíjakkal, jutalmakkal. De ezt a missziót egyébként az országot járva is nagyon szeretnénk gyakorolni. Ez ugyanis nagyon elkélne a magyar zenei oktatás jelen helyzetében.
 
R: Egy régi, talán 2002-es interjúban néhány jelzővel kellett leírnod önmagad, s Te akkor ezeket mondtad: bizakodó, bohó, boldog, szerelmes és nyitott. Ma melyik lenne az az öt jelző?
 
KB: Ilyet több tanárunk is kért tőlünk annak idején, akkor nem ért olyan váratlanul a kérdés, mint most. Lehet, hogy ma már kevésbé lenne hihető ez az öt jelző, így együtt, pedig mindegyik maximálisan igaz és valós, még a bohót is vállalom! Leginkább azóta a csodálatos családom a legnagyobb változás. Akkor még nem gondoltam volna, hogy a szív ennyire tágulékony s belefér majd a szerelem mellé a három csodás gyermekem imádata is.