Bartók Béla

A legnagyobb magyar halálának napján Bartókkal kezdett a páros; az 1928-ban írt 1. rapszódia szenvedélyes bevezető ütemei kissé mereven és nem is teljesen tisztán csendültek fel Repin vonója alatt, de aztán gyorsan átvette a Kocsis által diktált frazírozást és tempót, játéka elengedetté vált, színekkel telítődött, olykor felidézte a sokkal későbbi Szólószonáta és Hegedűverseny mélyen elégikus-nosztalgikus intonációját. A gyors tétel pokolian nehéz állásait lenyűgöző virtuozitással adta elő, és a finálénak abban a szakaszában (Tempo della I. parte), amikor Bartók mintegy ekhóként megidézi a lassú tétel tágas természetköltészetét, megrendítő, hamisítatlanul „magyar” pillanatokkal ajándékozott meg az 1971-ben, Novoszibirszkben született művész. Látszott, hogy a két előadó nagyjában-egészében jól megérti egymást, mindamellett néha baljós árnyként merült fel a gondolat, hogy Kocsis a továbbiakban esetleg lezongorázza partnerét – volt már erre példa az elmúlt években, megerősítve azok véleményét, akik szerint Kocsis kissé egoista, nem ideális kamaramuzsikus, zsenijét mintha börtönben érezné ebben a műfajban.

Johannes Brahms

A második számként előadott Brahms-szonáta (d-moll, op. 108) eloszlatta az aggályokat. A csodálatos első tételben Repin hangszeréből költői lágysággal szállt fel a főtéma, ebben a szakaszban ő képviselte a női princípiumot Kocsis kirobbanó férfiassága mellett. A második tétel árnyalt intimitása már kettős Én-regényt sejtetett, a harmadik játékossága megkapóan szólt, hogy aztán a félelmetes erejű zárótételben a szerzői utasításnak (Presto agitato) megfelelően kavarogjanak a szenvedélyek a két protagonista között. Kocsis egészen örvénylő, nagyzenekari hangzást hozott ki a zongorából, és eközben egy jottányit sem szorította háttérbe a hegedűt, noha Repin hangja nem nagy, ámde varázslatos szépségű. Káprázatos, egyetlen ihletből születő előadás volt, hiteles, minden pillanatban átélt, arányos, a szó emberi és művészi értelmében egyaránt igaz, két nagy, a szakmát bődületes szinten tudó előadó bámulatos együttdolgozása a Musica előtti leborulás jegyében.  

Vadim Repin

A szünet után ennek a hangszer-összeállításnak egyik legnagyobb műve, az op. 47-es sorszámú A-dúr, úgynevezett Kreutzer-szonáta hangzott el Beethoventől. Az első tétel ugyanott kezdődött, ahol a két művész a Brahms-művet abbahagyta, iszonyatos, szinte gátlástalan szenvedélyek súlya alatt görnyedt a hallgató. A második, a variációs tétel már problematikusabb muzsikálást hozott, a (Kocsis diktálta?) túl gyors tempó miatt nem derülhetett ki a zene finom szövése, ihletettsége, a változatok sokféleségének belső rendje, és a sietősség miatt Repin alacsonyabban temperált személyisége sem bontakozhatott ki a maga teljes gazdagságában; ráadásul itt – különösen a zárószakaszban –  ismét intonációs gondokkal küzdött, magyarán szólva kicsit alulintonált. A harmadik tétel a megfelelő száguldással tört a végcél felé, bár a szilajság helyett inkább a játékosság jellemezte. A tébolyító siker persze nem maradt el.

Kocsis Zoltán

Kocsis – aki egész este valami félelmetesen laza modorban játszott és bánt a közönséggel – a maga lefegyverző stílusában elmondta, hogy csak két ráadást fognak adni, és így is lett. Mindkettő káprázatosan sikerült, Bartók Román táncainak Székely Zoltán-féle átiratában Repin a nagy Bartók-hegedűsöket idéző rubátóval, lendülettel és színkeveréssel játszott, Beethoven c-moll (op. 30) szonátájának scherzo tételében pedig megkaptuk azt, amit a Kreutzer fináléjából olykor hiányoltunk: a ritmikus feszességet, a démoni határán járó kacagást, a fenyegető vidámságot, vadságot, a tépettséget, a világnak fityiszt mutató individuum keserű nevetését.

És a két előadó nem tökéletes összeillése ellenére is felejthetetlen, nagy koncertet hallottunk. Kocsis és Repin ugyanis egyetlen pillanatra sem törekedett comme il faut interpretációra. Belevetették magukat a zene áradatába, sokat kockáztattak, és persze, nem minden fordulóból jöttek ki győztesen. De interpretációjuk minden mozzanata élő és lélegző volt, mélyen átélt és felelősségteljes, azaz igaz és hiteles, ami alighanem a koncert műfajának a leglényege.

V.ö. Mikes Éva: Magasiskola
Rákai Zsuzsanna: A szenvedély dicsérete
Molnár Szabolcs: Zsenik, villámlátogatáson és tartósan hazánkban

Kapcsolódó cikkünk:
Csont András: Szent elkötelezettség / Klenyán Csaba: Magyar klarinétantológia 5. rész
Csont András: A harmadik mester / Szőllősy András emlékest
Malina János: Jogvédett fantomok / Wiedemann Bernadett dalestje