Kocsis Gergely, Ónodi Eszter és Keresztes Tamás |
Keresztes Tamás sápasztott arcával és lengeteg alakjával bohózatra hangszerelt Akárkit hoz, míg futtatóként tevékenykedő bátyja, azaz Kocsis Gergely maga a tőrőlmetszett kültelki komikus. Ónodi Eszter sokat próbált, lueszes lotyója (búbánatleány, ahogy Az üvegcipő Roticsnéja mondaná) éppúgy színészi remeklés, akárcsak Tenki Réka egyetemi hallgató frissen szegődött rosszéletű leánya, s ők ketten még néminemű drámaiságot is csempésznek az esténkbe.
Nem így a világkongresszusi gyülekezet megformálói, akik teljes erejükkel a burleszk irányába lendítik az előadást. Nagyszerűen karikíroznak mindahányan: Máté Gábor kappanhájú Főtitkára vezeti a sort, verbális diaréja olykor konstipációba dermed, amelyen rendre titkára, a szemhéj-piercinges pincérként is remeklő Dankó István e. h. segíti át. Szacsvay László, Rezes Judit, Bezerédi Zoltán, Bán János, Ujlaki Dénes, s még több más jeles színművész emeli a kongresszusi zárókép fényét, ám Khell Zsolt mesteri, egyszerre bürót, vacsorapartit és pártértekezletet idéző díszletében mégis mindössze a büféasztal könyörtelen letarolásának jelenete hívja tetemre a publikumot. Igen, ilyesmiben mi is részt vettünk már – érinti meg lelkünket a mardosásnak azért bízvást nem tekinthető érzés.
Jelenet az előadásból |
Hogy a korstílusokat devalváló, tékozló idő a darab ellen dolgozott, azt leginkább az eleven lelkiismeretet formázó Schminkén, azaz Hajduk Károly szerepén mérhettük le. A színmű kellős közepén kivégzett, s onnantól eszmeként ágáló színészt ugyanis nem annyira morális forradalmat hirdető idealistaként azonosítja a darab közönsége, mint inkább kínos megszállottként, aki bicsérdista hevülettel szajkózza szép elveit. Amíg Schminke partéja mód nélkül avultnak tetszik, az előadással összehangzó zenei betétek (a színpad előtt helyet foglaló Márkos Albert kevercse) frissítőleg hatnak. Az eredetileg is hamiskásan ironikus fináléban azután felbődül Rózsa Miklós inzulinra kapató szerzeménye (“Be my love!”), s a mámorítóan boldog véget térdig belengi az előgomolygó szárazjég. Az idézőjel idézőjelbe kerül, mi meg, miközben a fagyott szén-dioxidtól köhécselve föltápászkodunk, törhetjük a fejünket: talántán mégsem pehelysúlyú burleszk volt ez az egész?
V.ö. Csáki Judit: Nagy zabálás
Almási Miklós kritikája
Koltai Tamás: Jóisten és Jóistenke
MGP: Mit csináltak Ödön von Horváthtal?