A Concerto Budapest Mozart-napja
2020.03.08.

Ez a beszámoló nem szabályos hangversenykritika. Nem csupán azért, mert azon a két hangversenyen, amelyről szó lesz, nem zenekritikusként, hanem egyszerű zenehallgatóként jelentem meg, s az írás gondolata csak utólag merült fel (s ilyen módon jegyzeteket sem készítettem). MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Hanem – és elsősorban – azért, mert olyan különleges zenei eseménynek voltam tanúja, amelyet szeretnék kiemelni a gyengébb, jobb és még annál is jobb hangversenyek folyamából azzal, hogy amolyan laudációt írok róla. Minden tekintetben rászolgált ugyanis arra, hogy emléke megőrződjék.

Klenyán Csaba
Klenyán Csaba
A Concerto Budapest idei, március 1-jei Mozart-napjának két hangversenyéről van szó: a B-dúr szerenád („Gran partita”, K 361) fél 3-as előadásáról a Zeneakadémia kistermében (Solti Terem), és az azt 4 órakor követő nagytermi koncertről, amelyen a Concerto Budapest a Klarinétversenyt adta elő (Klenyán Csaba szólójával), majd pedig a Linzi szimfóniát (C-dúr, K 425). (A következő két koncertet is meghallgattam, de azokról most nem írok – ezzel azonban közvetve sem szeretném őket semmiféle negatív megvilágításba helyezni.) Mindkét hangversenyt Takács-Nagy Gábor vezényelte.

A tizenkét fúvós hangszerre és nagybőgőre komponált B-dúr szerenád Mozart művészetének legmagasabb hegyóriásai közé tartozik – még néhány ilyen kompozíciója van (ilyen többek között a hegedű-brácsás Esz-dúr sinfonia concertante), amely nem a legsajátabb műfajai (opera, zongoraverseny, vonósötös, esetleg idevehetjük a szimfóniát és a zongoraszonátát is) valamelyikében íródott, de az adott mű erejéig egy más műfajban is ugyanolyan vulkánkitörésszerűen talál utat magának a zsenialitás, mint a legnagyobb operákban vagy zongoraversenyekben. Afféle szentségi mű a B-dúr szerenád, kifürkészhetetlen csoda, bár a vulkánkitörést valamennyire magyarázza egy másik, minden bizonnyal zseniális zenész, a klarinétos Anton Stadler inspiráló hatása, no meg az a fájdalomküszöbig menően érzéki szépségű, telt és áttört hangzás, amelyet a két oboa, a négy klarinétféle hangszer (két klarinét és két basszetkürt), a két fagott és a négy kürt (a nagybőgővel mint „független” basszushangszerrel) létrehoz. Különösen a négy klarinétféle sötét bársonyhoz hasonló, simogató hangzása (ami semmilyen más művében nem fordul elő) hozhatta őt eksztázisba.

A mű 1784-es (részleges) bemutatójáról szóló egyik lelkes kortársi beszámoló szerint a darab azért is jelentett felejthetetlen élményt, mert „minden hangszer mellett egy mester ült”. Ezt nyugodtan elmondhatjuk a március 1-jei előadásról is. Nem ismeretes, hogy a bécsi bemutatót dirigálta-e valaki; mindenesetre a Solti Teremben egy tizennegyedik mester is jelen volt: Takács-Nagy Gábor. De az első tizenhárom mester nevét is mindenképp le kell írnom: Rózsa Gerda és Ella Dániel (oboa), Klenyán Csaba és Puha György (klarinét), Pápai Ákos és Salamon György (basszetkürt), Stefán Zsófia és Beleznai Anna (fagott), Tóth Bálint, Hamar Máté, Kocsis A. Zsolt és Varga Hunor (kürt), és végül Buza Vilmos (nagybőgő).

Rózsa Gerda
Rózsa Gerda
Stadler helyén tehát nem kisebb művész ült, mint Klenyán Csaba, akit kiváló kollégám, Bali János egy ízben úgy jellemzett, hogy játéka „olyan, mint az izzó láva”. Ezt ebből az alkalomból is elmondhattuk róla, lényének hallatlan intenzitása az előadás minden pillanatának szerves részét képezte. Abszolút kulcsszerepe van a darabban az 1. oboaszólamnak is, többek közt a mennyei első Adagióban; és ne higgye senki, hogy Rózsa Gerda szárnyaló oboázása ne lett volna ugyanolyan makulátlan, varázslatos és érzékeny, mint Klenyán játéka. De hasonlíthatatlan volt a klarinétok-basszetkürtök összhangja is; a variációs tételre, ahol Mozart gyermeki örömmel tobzódik a négy hangszer háttérfüggönyként szolgáló gurguláztatásában, a libabőrözés lehetett a legszerényebb reakció. S időnként, amikor a basszetkürtök is kulcsszerephez jutottak, Pápai és Salamon ugyanazzal a biztonsággal voltak a helyükön, mint bármelyik oboa vagy klarinét. És hát a Concerto két hölgyfagottosa is mit összeremekelt! (Ami máskor is szokásuk.) S akkor már csak azt kell leszögeznem, hogy a kürtök és a nagybőgő teljesítménye semmiben sem maradt el vagy ütött el a többiekétől.

De azért Takács-Nagy nélkül semmi sem lett volna ugyanaz. Ha mindenki mester volt ezen a délutánon, akkor ő talán annál is több valamivel – zseni? Vezénylése elmondhatatlanul gondos volt; szinte mindenkit külön-külön instruált, személy feléje hajolva – legalábbis így élte meg a hallgató. És lám, kiderült, hogy a partitúrában sokkal, de sokkal több izgalmas esemény rejlik, mint amennyit realizálni szoktak: úgy érezhettük, Takács-Nagy mindent tud erről a zenéről, és – a maga derűs és kiegyensúlyozott módján – élet-halál kérdésének tartja, hogy minden, amit tud, hallhatóvá is váljon. Nyilván túlzok, talán túlságosan nagy szavakat használok. De csupán azt igyekszem érzékeltetni valahogy, hogy egészen rendkívüli zenei esemény zajlott le a Solti Teremben ezen a vasárnap délutánon. Így lett az első Adagio mélységesen megrendítő, látomásos zenei élmény, még két vagy három tétel kifejezetten sírnivalóan szép, és a záró Allegro molto pedig olyan kirobbanó, felszabadult, briliáns és virtuóz. Úgy, hogy a hosszú darab egész tartama alatt pislogni sem volt időnk, annyira fogva tartott minket Mozart és Takács-Nagy kisugárzása.

Takács-Nagy Gábor
Takács-Nagy Gábor
A másik koncertről most már röviden el tudom mondani a lényeget, a fentiek fényében. A Klarinétversenyt, mint jól tudjuk, Mozart a halál árnyékában komponálta, és egészen más karakterű kompozíció, mint a Szerenád, de a maga módján ez is a nagy mozarti csodák egyike. Takács-Nagy és Klenyán ennek az előadásában is kulcsszereplő volt, és lényegében ugyanúgy működött minden, mint az előző koncerten. Egy nagy újdonság volt benne: az a nyugalom, azok a zene által hangokban elmondott, áhítatos csendek, amelyek főleg a lassú tételben jelennek meg. Nos, azok a pianissimók, amelyeket Takács-Nagy, Klenyán és a zenekar megformált, egészen földöntúli hatást keltettek, és nyugodtan mondhatom, hogy én a magam részéről ilyet még sohasem hallottam – ebben a darabban egészen biztosan nem. Már az megrendítően szép volt, ahogyan ezeket a csend-tartalmú pianissimókat a zenekar és a szólista tökéletes összhangban vette át egymástól.

Azután a Linzi szimfónia következett, amely Mozart hat-nyolc legjobb szimfóniájának egyike, de nem olyan különleges természeti tünemény, mint amilyen az előző két darab volt: egyszerű remekmű. S ennek megfelelően egyszerűen remekül szólalt meg ez is. Valamit azonban fontosnak találok itt aláhúzni. Takács-Nagy Gábor szinte bármilyen előadóval csodát tud tenni. De ahhoz, hogy a Linzi szimfónia olyan imponálóan és revelatívan szólaljon meg, ahogy megszólalt, rajta kívül szükség volt egy egészen kiváló zenekarra is, amilyen jelenleg a Concerto Budapest. Lehet, hogy az egész zenekarban csupa mesterek játszottak?
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2020. március 1.