Alban Muja: Családi album - videóinstallációk / Ludwig Múzeum
2020.03.10.

Alban Muja koszovói művész három gyerekfotót választott ki a koszovói háború idejéből, amelyek világhírre tettek szert. Húsz év elteltével felkutatta és megszólaltatta az azóta felnőtt szereplőket. Akár saját családi fotóit is felhasználhatta volna a megrendítő történetek elmeséléséhez. BIHARI ÁGNES ISMERTETŐJE.

Az 58. Velencei Biennálé koszovói pavilonjának anyaga számos olyan „best of” listán szerepelt, melyeket a nemzeti pavilonokban bemutatott művekből állítottak össze. Alban Muja Családi album címet viselő, három részből álló videóinstallációjának személyes hangvételét, intimitását, visszafogottságában is szenvedélyes voltát emelték ki – és joggal. Aki nem jutott el annak idején Velencébe, most március közepéig megnézheti a Ludwig Múzeum egyik félig elsötétített termében. Muja a 20 éve lezárult koszovói háborúra (1998–1999), az emlékek nemzedékeken át húzódó és csak lassan enyhülő traumájára, és nem utolsó sorban a média szerepére és felelősségére reflektál, illetve azt vizsgálja, mindezek esetenként hogyan hatnak az adott hírek szereplőire.


Kiindulópontja három olyan fotográfia volt, melyeket a koszovói háborúban készítettek, majd világszerte különféle médiumokban reprodukáltak. A második világháború utáni Európa legnagyobb népességmozgásával járó fegyveres konfliktusban (ami kb. 13 500 halálos és eltűnt áldozattal járt) számos ismertté vált fotó készült, ezek közül választott ki Muja hármat,  amelyeken gyerekek láthatók. Felkutatta és megkérte az azóta már felnőtt szereplőket, hogy 20 év elteltével beszéljenek arról, mit tudnak az őket ábrázoló, széles körben ismertté vált fotográfiák születési körülményeiről és hogyan viszonyulnak ma hozzájuk.

A negyvenes éveinek legelején járó koszovói művész, Alban Muja akár a saját családi albumában szereplő képből is kiindulhatott volna, hiszen annak idején családjával együtt ő maga is menekült volt; sőt róla is készült egy „családi fotó” a spanyol kormány által létesített egyik albániai menekülttáborban. Azon a képen a húszéves Muja és nem sokkal azelőtt újraegyesített családja látható az akkori spanyol miniszterelnök, José María Aznar társaságában.

A három fotó, amit Muja végül is választott, másokat ábrázol, de a hozzájuk tartozó történetek annak variációi, amit ő is átélt. A képek és a videóinterjú-vallomások ablakot nyitnak egy sor emberi szenvedéssel és indulattal terhes időszakra; egy régió máig nem teljesen elcsitult konfliktusára.

Az elsötétített térben három képernyőn párhuzamosan látható-hallható (angol felirattal) három elbeszélés. A néző választhat, kiére figyel oda és milyen sorrendben.


Az első videón egy fiatal nő, Besa mesél arról, hogyan menekült az anyja télvíz idején egy csecsemővel – vele, az elbeszélővel - a karján Macedónia felé, faluról falura. „...Nagyon rossz állapotban voltam. Nem adtam ki hangot. Egy rokonom szorosan bebugyolált, és pár másodpercre berakott a sütőbe, hogy felmelegítsen. Akkor anyám elájult az aggodalomtól. Hat hónapos voltam.” A kép, amiről Besa beszél, Bllacë falu határában készült (fotós: Damir Sagolj), és 1999 áprilisában a Time magazine címlapjára került. Bebugyolált gyerekét menekülés közben szoptató, nagyon fiatal nő látható rajta, a kompozíció határait a magazin jól ismert vörös kerete adja. „Sok újságíró volt ott, akik a koszovói háborúról tudósítottak. (…) A riporterek azt akarták, hogy az anyám takarja ki az arcomat, de anyám nagyon fáradt volt, nem engedelmeskedett. (…). Először akkor értettem meg a fotó jelentőségét, amikor megkeresett egy csapat újságíró harmadikos koromban.(…) Megtartottam – fontos számomra, mert egy történetet mesél el. Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt számomra a gyerekkoromból.”

A második videón futó elbeszélés kiindulópontja egy elgyötört arcú, vörös bőrű, könnyes szemű koszovói albán férfit ábrázoló fotó, aki két, kis méretű igazolványképet tart a tenyerében (fotós: Peter Turnley). Ennek a fotónak a történetéről beszél az igazolványképeken látható, ma már a húszas éveinek végén járó testvérpár, Besimi és Jehona: „...A szerb rendőrség azt hitte, Apu valami fontos személyiség vagy politikus. Pedig Apu csak egy iskolagondnok volt. (...) Annyira megverték, hogy se ülni, se állni nem tudott. (…) ...forró vizet öntöttek a rendőrök az arcába. (…) Az amerikai újságíró tudni szerette volna, mi történt vele, ezért odament és készített egy fotót. (…) ...örökké hálásak leszünk neki. Hívott egy katonai helikoptert a tiranai kórházból, és odavitték...” Ez a kép is önálló életre kelt a médiában, óriásplakáton szerepelt, illetve megjelent egy NATO tematikájú rágógumi csomagolás-sorozaton, amelynek darabjait gyerekek gyűjtötték.

Fotók: Ludwig Múzeum
Fotók: Ludwig Múzeum

A harmadik videó alanya, Agim két éves volt, amikor az albániai Kukesben felállított menekülttábor szögesdrótja fölé emelték a kerítés másik oldalán álló nagyszülei felé. Ezt a mozdulatot – a kezeket, a szögesdrótot, a kék eget, a csecsemőt - örökítette meg a fotós (Carol Guzy), akinek utóbb Pulitzer-díjat hozott a kép.  „Nagymama és nagypapa csak meg akartak ölelni, mert nem akarták beengedni őket a táborba (…) A nagyanyám és a nagyapám nevezett el Agimnak, mert a nagybátyám meghalt balesetben. Azt akarták, hogy én viseljem a fiuk nevét. Én voltam a család kedvence. (...) Mindig libabőrös leszek, ha menekültekről hallok tudósítást a világból, mert tudom, hogy a családom 1999-ben ugyanezt élte át.”

A Ludwig Múzeumban az elsötétített terem bejáratánál egy falra applikált tableten látható az a három fotó, amikről az installáció három videóinterjújának szereplői beszélnek. Ezt a „direkt segítséget” Muja Velencében nem adta meg a közönségnek, és ezt egy interjúban így indokolta: „Nem akartam felfedni mindent azonnal. Fontosnak tartom, hogy ne fejeződjön be a projekt akkor, amikor a néző elhagyja a kiállítóteret, hanem folytatódjon beszélgetések és viták formájában. Ezért amikor azon gondolkodtam, hogyan vonhatnám be az embereket ebbe, úgy döntöttem, hogy a videókat a fotók nélkül mutatom meg (azok csak a kísérő katalógusban voltak láthatók), hogy a nézőnek keresnie kelljen őket.”

A videóinterjúk alanyai neutrális háttér előtt ülve, monológként, kis szünetekkel tagolva mondják el a történetüket. A szerkesztés esztétikuma miatt az eredmény ünnepélyesnek hat, ugyanakkor megkérdőjelezhetetlenül valódi és megrendítő. Eltelt húsz év, de úgy tűnik, nem sok minden változik. A konfliktuszónákat – jól dokumentálva - nap mint nap újratermeli az emberiség, hozzánk legközelebb mostanában a török-görög határon. Valaki bizonyára majd ezt is feldolgozza valamikor.

Szerző: Bihari Ágnes
Szerző:  Alban Muja