Elveszett lányok
2020.03.05.

Kipróbált dokemuntumfilmesként forgatta le első nagyjátékfilmjét Liz Garbus. Az Elveszett lányok című, a Sundance Filmfesztivált is megjárt alkotása higgadtan és remek színészekkel beszél egy átlagos sorozatgyilkosos rejtélyről. Az előítéletek világában. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Mindannyian tudjuk, hogy az előítéletek lebontása az egyik legnehezebb feladat, és azt is, hogy egy-egy jobban sikerült film mennyit tud lendíteni az ügyön. Én magam mindig is irigyeltem, hogy az amerikai filmipar (és a függetlenek) milyen gördülékenységgel és időnként megrázó erővel (néha meg igen giccsesen) képesek feldolgozni történelmük traumatikus, saját rövidlátásuk okán tragikus pillanatait. 
 
Mindenki számos alkotást tudna felsorolni fejből, amelyek a nőkkel, feketékkel, melegekkel, betegekkel, bármiféle kisebbséggel szembeni jobb megértést, elfogadást segítették elő, és dolgoztak fel mindenféle – előítéleteken alapuló – mentalitás, túlkapásokat, agressziót, elnyomást. Apró győzelmekről beszéltek úgy, hogy drámai erővel mutatták be azt, korában miként szenvedtek vereséget azok a nézetek, amelyek ma többnyire általánosan elfogadottak. (A magyar filmgyártás nem igazán jeleskedik e tekintetben, hirtelen most csak a Brazilok című film jut eszembe, amely a cigányokkal szembeni elfogultságot próbálta keserédes vígjátékként tematizálni.)
 
Az ilyen „küldetéses” filmek persze csak akkor működnek igazán, ha nem lóg ki a tolerencia lólába, azaz ha filmként is jók, nem csak üzenetként. Addig kell dramaturgiailag ide-oda hajlítgatni a többnyire megtörtént eseményeket, amíg az végül csontig ér, katarzist okoz. A felhám kapirgálása nem elég.
 
Liz Garbus első játékfilmjében is ürügyként használja fel a Long Island-i bűneseteket, hogy a fiatal szexmunkásokat övező előítéletekről beszéljen, pontosabban arról, hogy ezek az elfogultságok hogyan akadályozzák a rendőrség munkáját. Mármint a saját elfogultságuk, a saját munkájukat. Aki kurva, az megérdemli – kábé így lehetne összefoglalni a leginkább jellemző hozzáállást. Ennek szellemében „sietnek” segítséget nyújtani a 911-re befutó hívás kapcsán, ez akasztja meg újra és újra a nyomozás amúgy sem túl nagy lendületét. Inkább csak nyomozgatnak, próbálkozgatnak, de többször viszi előrébb az ügyet a véletlen, mint az alapos munka. Bele se merünk gondolni, milyen országos felfordulással járt volna, ha négy, szeplőtelen múlttal rendelkező huszonéves lányt találtak volna elföldelve az út mentén.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Mari Gilbert (Amy Ryan) egyedül neveli két, pontosabban három lányát. (A legidősebbet, Shannont, akit szinte még lányként szült, kénytelen volt nevelőotthonba adni.) Több helyen, több műszakban dolgozik, és olyannyira egyedül van, hogy még említés szintjén sincs szó arról, hogy az apa lelépett volna. Shannon egy idő után megalapozza a maga egzisztenciáját, ajándékokat vesz a két kisebb lánynak, és pénzt is ad haza, és – ahogy ez a filmben el is hangzik – senki sem firtatja a viszonylagos bőség okait. Ám a szexmunkásként dolgozó lány egy este eltűnik, és Mari Gilbert konok küzdelembe fog, hogy felrázza a helyi rendőrség közönybe süppedő tagjait. Leginkább a nyomozást vezető, nyugdíjazás előtt álló Richard Dormert (Gabriel Byrne).
 
Az Elveszett lányok érdeme, hogy egyáltalán nem a sorozatgyilkos filmek logikája mentén halad. A dokumentumfilmek terén nagy tapasztalatra szert tevő Garbus (kétszer is Oscar-jelölésig jutott) ide is átcsempészi a higgadt hangvételt, az igazsághoz mindig közelebb álló eszköztelenséget: az ügy nem „fordulatos”, és a táj (bozótos, mocsár) ezernyi szürkeségén kívül nincs semmi „látvány”. Az alacsony költségvetés, a független filmek szemlélete, mint mindig, most is nagy teret hagy viszont a színészi játéknak és a türelmes operatőri munkának. Ugyanakkor az Elveszett lányok nem játékfilmnek öltöztetett dokumentumfilm: éppen a meggyőző színészi játék von éles határt a kettő közé. Míg az utóbbiban a megfelelő sorrendbe állított tények, itt egy-egy rezdülés, mimika, felvillanó tekintet kalauzolja a nézőt. A haragos, a lányáért és az utolsó reménységért küzdő anya és a munkájába, saját tehetetlenségébe beletompuló rendőrkapitány kettőse (szinte minden jelenetük kiváló) emeli ki a filmet a „küldetéses” alkotások mezőnyéből. Nem is könnyű eldönteni, hogy melyikük a jobb. Az impulzív, saját lelkiismeretével is megharcoló, kőkemény nőt alakító Amy Ryan vagy a meggyötört arckifejezésekben világbajnok Byrne, aki negyedannyi gesztussal ér el ugyanakkora hatást. Ha ők nincsenek a képernyőn, az Elveszett lányok máris visszasüllyed az átlagos filmek közé.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Persze Liz Garbus sem tud és nem is akar mindig hűvös distanciát tartani. Ezért szólal meg az eset utóéletét feltáró szöveg alatt a könnyes-bús zene, ezért laposak itt-ott a párbeszédek (vagy épp nagyon is tanulságosak). Az viszont mindenképpen érdem, hogy okosan használja ki a másfél órás játékidőt, a film még épphogy nem válik vontatottá, az izgalom is kitart (bár alapvetően nem ez a cél), a mondanivaló sem könyököl ki a képek mögül. És van időnk azon is eltöprengeni, hogy mi lenne, ha a mi lányunk, testvérünk kerülne hasonló helyzetbe, vajon mi is olyan könnyen dobálóznánk a szavakkal? 
 
Az Elveszett lányok a higgadt harag filmje, már ha van ilyen egyáltalán. Egy megoldatlan amerikai rejtély – ez a film alapjául szolgáló könyv alcíme is, de (szerencsére) egyáltalán nem viselkedik rejtélyesként. Elég nagy valószínűséggel a tettes is (hétköznapi Hasfelmetszőként) ott van az orrunk előtt, s tán nem is bújt volna ki a hurokból, ha másokat választ áldozatként. Az előítélet rejtélye hát a film, és finoman azt is sugallja, hogy nem az egyetlené. Sok sejthető titkot rejt még a föld.
 
Címkék: Netflix 2020