Nyomorultak
2020.03.12.

A friss César-díjas Ladj Ly külvárosi drámája forradalmi újdonságokat ugyan nem fogalmaz meg, azonban így is megrázó erejű, szikár és végtelenül kiábrándult alkotás. ZALÁN MÁRK KRITIKÁJA.

Idén huszonöt éve, hogy bemutatták A gyűlöletet. A magyar származású Mathieu Kassovitz második nagyjátékfilmje a kilencvenes évek egyik legfelkavaróbb alkotása, mely tanítani való rendezésével és artisztikus fekete-fehér képeivel mutatta be a Párizs külvárosában élő frusztrált és reményvesztett fiatalok, valamint a velük szemben álló agresszív rendőrök egy napját. 

 

Talán maga a rendező sem gondolta volna, hogy műve negyedszázaddal később aktuálisabb lesz, mint valaha. Az egyhangú paneldzsungelek árnyékában tengődő, zömében afrikai és közel-keleti származású lakók teljes kilátástalansága, forrongó dühe, valamint a rendőrök kegyetlen túlkapásai végtelennek tűnő erőszakhullámokat generálnak.  

 

A néző ezúttal mindezt nem külső szemlélő, hanem egy olyan kétes múltú, börtönviselt rendező perspektívájából láthatja, aki maga is a külvárosi lakótelepen nőtt fel (a Párizstól északkeletre található Montfermeilben), afrikai bevándorlók gyermekeként pedig napi szinten volt nem csak szemtanúja, hanem résztvevője is a verbális és fizikai konfliktusoknak, melyeket nem ritkán dokumentált és osztott meg közösségi oldalakon. Ladj Ly e tapasztalatokból kiindulva készítette el 2017-ben Nyomorultak elnevezésű rövid, majd ezt kibővítő, azonos című első nagyjátékfilmjét.

 

A film nyitó jelenete még felhőtlen hangulatot áraszt. Egy fiatal fekete fiú – akiről később kiderül, hogy a történet kulcsfigurája – francia zászlóval a nyakában találkozik a haverokkal, hogy együtt izgulják végig futballválogatottjuk 2018-as világbajnoki döntőjét. A „kékek” megnyerik a mérkőzést, a lakosság pedig származástól, kortól, nemtől, bőrszíntől, vallási hovatartozástól függetlenül együtt örül a sikernek. Az utcákat elárasztják az ünneplő tömegek, mindenhol lobog a trikolór, a képek bejárják a világsajtót, látszólag megvalósul a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség ideája. 

 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 

A főcím után azonban hamar kiderül, hogy az idill látszólagos, a valóság gyorsan feltárja igazi arcát. Stephane (Damien Bonnard), a vidékről Párizsba költözött tisztességes rendőr csatlakozik a külvárosi civilruhás bűnüldöző egységhez, tapasztaltabb kollégái, a nagypofájú, rasszista Chris (Alexis Manenti) és annak visszafogottabb muszlim társa, Gwada (Djebril Zonga) pedig azonnal beviszik a zűrös negyed közepébe, a farkasok földjére, ahol a becsületesség és a törvények tisztelete fabatkát sem ér. Magától értetődő, hogy Chris minden ok nélkül zaklat buszra várakozó lányokat, miképpen evidensek a környék szabályait sajátosan értelmező fekete polgármester akciói is.

 

A Nyomorultak külső jegyei és narratívája többször megidézik Kassovitz kultfilmjét: nem csak a hasonlóan nyomasztó, fojtogató miliő, a nyugtalanító atmoszféra, a sokkoló rendőri brutalitás, a három, különféle jellemű és etnikumú főszereplő, a feszültség tetőpontján befejezett történet miatt, hanem mert felvillantja az erőszakmentes konfliktuskezelés reményét. A gyűlöletben Vinz megállás nélkül személyes bosszújáról szövegel (ha barátja meghal a kórházban, azonnal lelő egy rendőrt), amikor azonban lehetősége nyílik rá, nem képes végrehajtani, és idővel lemond tervéről. 

 

Stephane makacsul hisz abban, hogy lehetséges békés, higgadt módon rendezni a pattanásig feszült helyi ellentétet (melyet egy cirkuszi oroszlánkölyök ellopása generált), amit átmenetileg sikerül is elérnie. Ly és Kassovitz filmje között tehát számtalan párhuzam fedezhető fel, alapvető különbség azonban, hogy a Nyomorultak nem helyezi szélesebb kontextusba történetét: mellőzi a politizálást, nem oldja a feszültséget a francia popkulturális jelképeken való ironizálással, és ami még lehangolóbb, hőseit nem ruházza fel célokkal. Míg A gyűlölet hármasának eltérő, de világos motivációi voltak, addig Ly esetében az események pillanatok alatt változnak, vagy egyszerűen megtörténnek, az elsődleges cél legfeljebb annak megakadályozása lehet, hogy a telepen végleg elszabaduljanak az indulatok.

 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ly filmjét látva olybá tűnhet, Párizs zűrös külvárosi negyedeiben huszonöt év alatt a helyi lakók körülményei szemernyit sem változtak, legfeljebb a 21. század „vívmányai” szivárogtak be a mindennapokba és léptek az unaloműzés helyébe. Ezt Ly a film számos pontján hangsúlyozza, a Nyomorultak szereplői ugyanis gyakorlatilag csak a közösségi oldalakon élnek, vagy drónnal filmezik egymást. Stephane nem olvasta Victor Hugo klasszikusát, pusztán látta az interneten, hogy Montfermeil-ben íródott. Ly olvasatában a világháló egyszerre áldás és átok, továbbá a film cselekményének előremozdítója: Chris a közösségi hálót kutatva deríti ki az oroszlántolvaj kilétét, a telep felett pásztázó drón pedig a rendőri agresszió „szemtanúja” lesz, ami egyfelől igazságot szolgáltat, de a feszültséget is felszítja. 

 

A Nyomorultak egyik nagy erénye, hogy ezt a feszültséget remekül érzékelteti, szikár képei, zaklatott kameramozgásai és beszédes tekintetű hősei a néző számára könnyedén átélhetővé formálják azt a nyomást, melyet a hősöknek nap mint nap át kell élniük. Ha valakinél betelik a pohár, akkor annak, miképpen a film utolsó tizenöt percében látható, beláthatatlan következményei lesznek.

 

Huszonöt éve Kassovitz egyik szereplője, Huber egy viccbe bújtatott metaforával pontosan mutatott rá reménytelen társadalmi helyzetükre: egy férfi kizuhan az ablakon, és miközben esik, azzal nyugtatja magát, eddig minden rendben, eddig minden rendben... Majd hozzáteszi, nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés. A Nyomorultak e leérkezés végtelenül elszomorító krónikája.     

 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

 

Szerző: Zalán Márk
Címkék: Mozipremierek 2020