Aki a rendszerváltás előtti évtizedekben járt a Váci utcában, annak egy Rotschild Kláráról szóló könyv igen csábító olvasmánynak ígérkezik. Simonovics Ildikó divattörténész, aki minden lehető adatnak utánajárt, felkutatott mindenkit, akinek valami köze volt Rotschild Klárához, akitől történetet vagy akár egy csekély adalékot remélt. Óriási munkát végzett a hőséhez kötődő minden levéltári adat, újságcikk vagy elkallódott, elveszettnek hitt Rotschild-ruha, rajzok, tárgyak felkutatásával – és főként a számos interjúalany felkeresésével. A különböző kézzel fogható dokumentumok és az oral history együttes alkalmazása a könyv legfontosabb érdeme. Simonovics Ildikó rokonszenves módon nem találgat, nem egészít ki és kerekít le: amire nem talált hiteles szóbeli vagy írásbeli forrást, azzal nem foglalkozik. Az előszóból kiderül, hogy a könyv gondolata szerzője disszertációjának egy fejezetéből született. Talán a műfaji előzményből, a megkérdőjelezhetetlen filológusi pontosság igényéből fakad, hogy miközben a felépítése szigorú rendszert követ, sok benne az átfedés, az ismétlés.

Rotschild Klárának nem könnyű, nem is különösebben regényes, ámde kivételes élet adatott. Egy regényes fordulatokkal teli sors bizonyára könnyebben megragadható és megírható lenne.

Rotschild Klára édesanyja és édesapja is szabó volt, az 1903-ban Budapesten született lány a szakmát otthon sajátíthatta el. Nem volt képzett szakember, komolyabb iskolát nem végzett. Soha nem tanult meg egyetlen nyelvet sem, miközben évtizedeken át nemzetközi körökben is forgott. Viszonylag hamar nyitott apjával konkuráló szalont a belvárosban, amely a 30-as évek elején óriási hírnévre tett szert (tehetsége mellett egy botrány is rásegített arra, hogy az övé legyen a legnevesebb a korszak számos divatszalonja közül), az előkelő világ befolyásos asszonyainak egy része nála varratott: gazdag nagypolgárok, „főúri hölgyek”, színésznők. Rotschild Klára magyaros díszruhájában esküdött örök hűséget Edelsheim Gyulai Ilona 1940-ben Horthy Istvánnak, a kormányzó fiának. A sikeres, zsidó származású szalonos megmenekülését a vészkorszakban ugyanakkor nem ennek, hanem – amennyire a kevés fennmaradt dokumentumból kikövetkeztethető – inkább Wallenbergnek és a szerencséjének köszönhette. Férjét viszont nem tudta megmenteni, a háború végére özvegyen maradt.

Az is igaz ugyanakkor, hogy egészen Budapest ostromáig működött a szalon, és Rotschild a háború alatt is kijárt Párizsba. A divat fővárosában évtizedeken át szinte minden évben kétszer megfordult, és szabályos, féllegális vagy teljesen illegális módon szerezte be a modelleket. (Ahogy majdnem mindenki.) A háború végén, 1945-ben két bemutatót tartott, és az államosításig, alkalmazkodva az igencsak megváltozott körülményekhez, vezette tovább a szalonját.

Aztán kicsit összekuszálódnak a szálak. Rotschild Klára mindig is szeretett legendákat teremteni magáról, néha egymásnak ellentmondó legendákat. Az biztos viszont, hogy az 50-es évek első felétől üzletvezető volt a már államosított üzletében, amely aztán változó néven (Különlegességi Női Ruhaszalonnak, majd 1969-től Clara szalonnak nevezték), de mindvégig a Belkereskedelmi Minisztérium irányítása alá tartozott. A dolgok természete szerint, ahogy haladunk előre az időben, egyre több szemtanúval, a már „Klári nénivé” vált szalonos életének szereplőjével tudott interjút készíteni Simonovics Ildikó. Kiderül, hogy milyen sok ember dolgozott a szalonban – szabászok, varrónők, direktriszek, manökenek –, ez tényleg egy külön világ volt a Váci utcában. A megszépítő messzeség ellenére a visszaemlékezésekből világosan kiderül, hogy a hatvanas–hetvenes évek szürke közegében egy meglepően különálló sziget működött itt, a háború előtti világból valahogy itt maradt tevékenységgel, modorral és stílussal. A műhelyben dolgozó „lányokat” Rotschild Klára felkarolta, sokféleképpen támogatta – a visszaemlékezések szerint. A könyv hosszan idéz a beszélgetésekből, amelyekből a szalon családias, de sokszor igen hajszolt világa és az ott dolgozó számos nő sokszor érdekessé, egyedivé váló sorsa is feldereng. (Itt indult például Pataki Ági karrierje is.) 

Nem pontosan tudható, hogyan választódott ki éppen Rotschild Klára arra, hogy az államosított, konfekcióba öltözködő új világban viszonylag hamar képviselhessen valami attól elütőt is, hogy az ötvenes évek végétől utazhasson, kapcsolatot tarthasson „disszidens” magyarokkal és más nyugatiakkal, és legfőképpen, hogy az új elitet is öltöztesse. Pedig öltöztette a puritán Kádár Jánosnét éppúgy, mint Tito feleségét a „láncos kutya” korszak után. (Tito felesége nem tudott mindig eljönni ruhapróbára. Ezért rendszeresítettek egy állítható szabóbábut az ő – növekvő – méreteire. A bábut az egyik munkatárs „láncos próbababának” nevezte.)

Megrendelője és már-már barátnője volt számos színésznő, és művészfilmek számára is készített ruhákat. Voltak persze visszatérő, nem nagy nevű, legfeljebb nagy pénzű „kliensei” is. Nem mindenkivel foglalkozott Rotschild Klára személyesen, az egyszerű, alkalmi vevő elsősorban a szalon direktriszeivel állt kapcsolatban. A név mindenek fölött való volt. Egy korabeli cikkre hivatkozva olvashatjuk Simonovics Ildikónál: „a Rotschild név használatát már a hatvanas években (…) megvásárolta tőle az állam, amiért állítólag a haláláig havonta dupla fizetést vehetett fel.”

Rotschild Klára rettenetes halála évtizedekig szóbeszéd tárgya volt: életének maga vetett véget 1976-ban – úgy tudjuk, hogy a beültetett fogai miatti tűrhetetlen és kezelhetetlen fájdalom miatt.

A könyv olvastán feltolulnak további töprengésre érdemes kérdések is. Elgondolkodtató például, hogy a háború előtti nagyjából tíz évet leszámítva, Rotschild Klára egyedül élt, mindenféle családi támasz nélkül vitte az üzletet a szó szoros és átvitt értelmében is. Egy erős nő sorsa a 20. században. Izgalmas, a könyvben csak érintett kérdés a két háború közötti, többnyire zsidó szalonosok társadalmi státusza, ahogy Rotschild Klára és felmenőinek asszimilációja is. Négy lánytestvére közül egyedül ő választott zsidó férfit házastársul. De a vallást ő sem gyakorolta, valószínűleg már a szülei sem.

Az a titok is óhatatlanul foglalkoztatja az olvasót, hogy miképpen fordulhatott meg rendszeresen a Kádár-rendszer évtizedeiben Rotschild Klára szalonjában és Petőfi téri, hatalmas teraszos lakásában nemcsak a magyar elit, hanem a párizsi, nyugat-európai divatvilág színe-java is. Elég volt mindehhez egy divatszalont vezetni, ha még oly kiválót is? Vagy kellett valami más is? Simonovics Ildikó könyve kimondva-kimondatlanul azt feleli: erre nincs adat.

A könyv címe kicsit bombasztikusra sikeredett, egyszerre magyaráz és vezet is félre. Rotschild Klára nem volt „vörös”, sem meggyőződésében, sem életvitelében. Hogy divatdiktátor legyen, attól pedig megóvta a korszak, egy valódibb diktatúra. A Nemzeti Múzeum kiállításának (melynek kurátora a könyv szerzője) a címe pontosabban leírja a valós helyzetet: Clara – divatkirálynő a vasfüggöny mögött. Hogy Rotschild Klára a szocialista tábor, de legalábbis a szocialista Magyarország divatját uralta volna, erős túlzás. Igaz ugyanakkor, hogy a korszak magyar divattörténetéből valószínűleg Rotschild Kláráé az egyetlen név, amely fennmarad.