Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A ZENEI EGÉR

Az Óbudai Danubia Zenekar koncertje
2008. nov. 9.
Az Óbudai Danubia Zenekar november 5-én zajos sikert arató hangversenyt adott a Zeneakadémián Kobajasi Ken-Icsiro vezényletével. A műsoron Rimszkij-Korszakov, Kodály és Dvořák egy-egy zenekari műve szerepelt. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A közönség benyomásom szerint elsősorban a hálás műsorra épített karmesteri látványterv hatásos kivitelezését ünnepelte. Véleményem szerint azonban az est hőse a zenekar – és természetesen a betanító karmester, Héja Domonkos – volt.

Kobajasi Ken-Icsiro
Kobajasi Ken-Icsiro

Az Óbudai Danubia Zenekart utoljára szűk évvel ezelőtt, a Fesztiválzenekar Csajkovszij-maratonján hallottam (a beugró Kovács László kitűnő vezényletével), és ott olyan érett, csiszolt hangzású és koncentráltan zenélő zenekarként mutatkoztak meg, hogy nagy várakozással és némi izgalommal ültem be a minapi hangversenyre: vajon ennyi idő után is tartja-e formáját a rokonszenves együttes? Nos, kár volt aggódnom, immár egy teljes koncert meghallgatása alapján mondhatom el: a Danubia Zenekart a nagyon kevés legjobb magyar zenekar között kell számon tartanunk. Vonóshangzása rendkívül homogén, kiegyenlített, érzéki szépségű, csellószólamához hasonlót kevésszer hallottam életemben. Ehhez járul a slamposság teljes hiánya, amit többek között azon lehet lemérni, hogy a tutti-pizzicatók már-már valószerűtlen pontossággal, pontszerűen szólalnak meg, különösen az imént dicsért csellószólam esetében. Fúvósaik – amennyire ebből a szempontból kedvezőtlen helyemről meg tudtam ítélni – fiatal játékosok, nem pedig egy alkalomra beültetett jeles művészek, akik külön-külön is ragyogóak, a fúvóskar egésze pedig roppant szépen szólt, ritkán hallható tisztaságú rézfúvós-akkordokkal. Különösen emlékezetes maradt számomra a szólóklarinétos páratlan nyugalma és nagyívű formálása és a szólókürtös elementáris erejű, mégis puha hangja és árnyalt játéka – s még folytathatnám a sort. Sajnos, az összhangzás egyensúlyáról nemigen alkothattam képet, miután a rendezők kifürkészhetetlen szeszélyénél fogva az 5. sor baloldali oldalerkély alatti szélén – mintegy a szamárpadban – kaptam helyet, ahová beszorult és bántó direktséggel szólt az ütős szekció hangja; de azért biztos vagyok benne, hogy a zenekar reálisabb helyről sem tűnt volna gyengébbnek és így, bónuszként, legalább a cselló szólamot szembe kaptam.

A koncert első száma Rimszkij-Korszakov nyitánya, a Nagy orosz húsvét volt. A darab egy gyönyörű cselló- és egy magabiztos, jól megformált hegedűszólóval, a fentebb dicsért zenekari hangzással, egy-két nemesen és oroszosan érzelmes pillanattal ajándékozta meg a közönséget, de egészében véve különösebb nyomokat nem hagyott maga után. Kobajasi Ken-Icsiro, mint megszoktuk, határozott és a zenészek által jól követhető volt; széles mozdulatai, melyeket a nehéz fegyverzet körébe sorolható, különleges karmesteri pálcája csak felfokozott, mindenben megfeleltek az archetipikus Karmesterrel kapcsolatos, legkésőbb a Mahler-karikatúrák óta kikristályosodott vizuális elvárásoknak.

Az Óbudai Danubia Zenekar

Többet tudtunk meg a karmesteri elképzelésekről a második számban, a Galántai táncokban. Ebben az előadásban ragyogóan érvényesült Kodály varázslatos hangszerelése, azonban ijedten kellett észrevennünk, hogy Kobajasi (lassú és közepes) tempói képtelenül lassúak, szinte karikatúraszerűek.
Mindenesetre a mű táncszvit-jellegét felismerhetetlenné teszik. Hogy ennek az volt-e a célja, hogy a gyors szakaszok, például a mű kódája ebből a háttérből rakétaszerűen, a lehető leghatásosabban emelkedjen ki, nem tudhatjuk. Azt, hogy a zenekar milyen perfekcióval szólaltatja meg a partitúrát, így nagyítóüveg alatt is megfigyelhettük. Magát a Galántai táncokat a maga egészében, sajnos, nemigen.
A szünet után Dvořák 8. szimfóniájával folytatódott a koncert, az alapproblémát még erősebben kidomborítva. Ez Dvořák esetében legtöbbször az invenció-deficit. Sohasem felejtem el azt a borzalmas élményt, amikor egy hangversenyen a jeles Důmky-triót az egyik Schubert-trió után kellett meghallgatnom: a darab ebben a vert helyzetben ordított az ürességtől. A 8. szimfónia lassú tétele pl. nagyjából negyvenedannyi eseménnyel szolgál, mint egy átlagos Haydn-szimfóniáé. Nem jobb a helyzet az Allegro ma non troppo zárótétellel sem: a szünetekkel tagolt dúr hármashangzat-felbontással kezdődő főtéma olyan iskolás és unalmas, hogy gondolatkísérletnek is nevetséges elképzelni egy Brahms-szimfóniában; a mogorva agglegény inkább megnősült volna, mintsem hogy egy ilyen témát leírjon. Ennek a tetejébe jött Kobajasi, s a kétféle üresség szinte összeszorzódott, különösen a lassú tételben. A karmester a bajt, a felismerhetetlenségig széteső előadást, a részecskék expresszív előadására utaló jelzésekkel (szívre tett kéz) és, mint addig is, a vezénylés látványosságával próbálta leplezni. Ebben a helyzetben hiába volt a zenekari hangzás ritkán hallható teltsége, az unisono kürtstaccatók makulátlansága, a remek hegedűszóló, a darab magabiztos tudása, végeredményben egy remek zenekari teljesítmény hegylánca zenei egeret volt kénytelen szülni a hallgatónak.

Mint már utaltam rá, ráadásos, tomboló siker volt.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek