Az Óbudai Danubia Zenekar koncertje
2020.03.05.

„Út a zenéhez” című sorozatának hatodik koncertjén nagy fába vágta a fejszéjét az Óbudai Danubia Zenekar és művészeti vezetője, Hámori Máté. Elszánták magukat Sosztakovics hányatott sorsú, de annál bámulatosabb Negyedik szimfóniájának előadására, ami szinte bizonyosan magyarországi bemutató is volt egyúttal. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A mű, illetve a zenekar puszta mérete – egyórás időtartam, mintegy 120 fős együttes – önmagában is tiszteletreméltóvá teszi a vállalkozást, noha annak értékét persze nem percre vagy kilóra mérik. A lényeg sokkal inkább az a fiatalos nagyralátás, amellyel a mű vonzáskörébe került karmester – saját kijelentése szerint a hangszerek számával és a pódiumkapacitással eleinte mit sem törődve – elszánta magát a szimfónia bemutatására. Kétségtelenül a Sosztakovics-életmű egyik kulcsdarabjáról van szó, többek között éppen a miatt a zeneszerzői mindent akarás miatt, ami Sosztakovicstól sohasem állt távol, erre a művére azonban különösen jellemző. Ez tehát valamiféle rímelő viszonyba hozta egymással a művet és karmesterét.

Hámori Máté
Hámori Máté
A Negyedik szimfónia különleges helye az életműben több körülmény következménye. Az egyik az, hogy a szerző, a himnikus kicsengésű 2. és 3. („októberi”, illetve „május elsejei”) szimfóniát követő másnaposságban valami sokkal szubsztanciálisabbat szeretett volna alkotni. Olyannyira, hogy az 1935-ben elkezdett munkát néhány hónap után, addigi vázlatait elvetve, elölről kezdte. Mind a szerzői és kortársi visszaemlékezések, mind pedig maga a zene arról tanúskodnak, hogy Sosztakovics számára ezek a Mahler műveiben való intenzív elmélyülés évei voltak. A komponálás közepén, 1936 januárjában azonban megjelent a Pravda megsemmisítő „értékelése” A mcenszki járás Lady Macbethje című operájáról, talán az egész életmű legnagyszerűbb alkotásáról. (Magyar forrásokban makacsul tartja magát az opera címének „Kisvárosi Lady Macbeth” formája.) Az opera 1930–32-ben, tehát ugyancsak már a 3. szimfóniát követően keletkezett, és talán nem belemagyarázás az operában és a Negyedikben ugyanannak az önmaga újbóli megtalálásáért folytatott erőfeszítés-sorozatnak két különböző műfajban történő megnyilvánulását látnunk. A letaglózó cikk, amelyet továbbiak követtek, s amelynek messzeható következményei lettek Sosztakovics egész további pályájára nézve, rövid távon, úgy látszik, már nem tudta megakasztani a komponálás folyamatát. A mű néhány hónappal később elkészült, és a hallgató nem érez benne semmiféle törést. A szentpétervári bemutatót decemberre ki is tűzték, de azután győzött az erősebb, és Sosztakovicsnak még azt a megaláztatást is el kellett viselnie, hogy vele vonatták vissza a darabot, gyengéire hivatkozva. A Negyedik szimfónia azután csak jóval Sztálin halála után hangozhatott fel, s azóta rengetegszer előadták és lemezre vették, de Magyarországot mindig elkerülte. Hámori Máté és az Óbudai Danubia Zenekar kezdeményezése tehát már csak ezért is jelentős.

Dimitrij Sosztakovics
Dmitrij Sosztakovics
Főképpen és elsősorban azonban azért jelentős, mert a magyarországi bemutató abszolút adekvát és szuggesztív előadásnak bizonyult, amelyet a közönség is tomboló lelkesedéssel fogadott. A hangverseny műsorán azonban első számként Schubert Befejezetlen szimfóniája is szerepelt, s meg kell adni, az előadók nem valamiféle nyitányként kezelték a fő műsorszám előtt, hanem teljes figyelemmel és odaadással játszották. A nyitótételnek a megszokottnál lassabb, már-már veszélyes tempója végül is jó választásnak bizonyult, a mű hasonlíthatatlan, varázslatos atmoszférája már az első pillanatban megszületett, s szépen épült fel a tétel az isteni nyugalomtól az érzelemkitörések csúcspontjaiig és vissza vezető emelkedők és ereszkedők során. A második, „lassú” tétel ezzel szemben élénkebb, menősebb volt az átlagosnál. A földöntúli szépségű fúvós szólók makulátlanul szólaltak meg, a vonós pianississimók alatt pedig megállt a lélegzet.

A Sosztakovics-szimfónia előadásával kapcsolatban persze általánosságokra kell szorítkoznom – többek között azért, mert úgyszólván enciklopedikus vagy mikrokozmoszszerű műről van szó, elképesztően sokféle zenei anyaggal, effektussal, formai fordulattal és műformával (fúga, gyászinduló stb.), s az előadó számára a legfőbb nehézséget nem is a nyaktörő technikai nehézségek, a hatalmas együttes összetartása, az atomrobbanásszerű csúcspontok energiaigénye jelentik, hanem a mű komplexitása, amelynek jó előadásban nem szabad követhetetlenné, fárasztóvá válnia. Nos, nem vált azzá. Hámori Máté koncentrációja egy óra alatt pillanatra sem lazult, vezénylése nem vált rutinszerűvé, hatalmas intenzitással vágott utat magának a kozmosz határait ostromló zenei anyagnak és kalauzolt el benne minket, hallgatókat, nagyszerűen kézben tartva eközben a hatalmas együttest, amelynek tagjai jól érezhetően maguk is lelkesen vettek részt a ritka kalandban.

Emlékezetes pillanatként vagy élményként említhetem a groteszk, „vonatfüttyös” nyitóütemek és a végeérhetetlen főtéma után következő, a 20-as évek szovjet avantgárdjára emlékező „gépzene” karakteres megformálását; majd azt a vulkánkitörésszerű effektust, amely – maximális kontrasztot megvalósítva – egy földöntúlian áhítatos pillanat csendjét szaggatja szét, s amelyet lélegzetelállítóan adtak elő; vagy a scherzo funkciójú II. tétel madárházszerű epizódjának egészen briliáns megszólaltatását a fúvósokon; vagy a mély vonósok gyönyörű, bársonyos színeit; vagy az oly sok ponton kulcsszerepet játszó Esz-klarinétos ragyogó teljesítményét (mikor is figyeltünk fel utoljára Esz-klarinétosra?); vagy a zseniális és szinte játszhatatlannak tűnő, vibráló-zizegő fúga lehengerlő interpretálását; vagy a zárótétel még mindig fáradhatatlan energiáját, a változatos textúrák frissességét; igazából szinte mindent. Nagy élmény volt és nagy teljesítmény, köszönjük. (Ha majd legközelebb a szórólapon a tételcímeket is megadják, az már maga lesz a nem fokozható tökély.)
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2020. február 28.