Ez a cikk nem a Vígszínház elmúlt tíz évének a szakmai-kritikai értékelése, nem esztétikai mérlegre tevés. Ámbár annak is itt az ideje – meg is lesz hamarosan. De ez – nem az.

Csányi János

Eszenyi Enikő több mint tíz éve a Vígszínház igazgatója. Nagy társulat, nagy nézőterek, nagy masinéria, sok ember – pokolian nehéz feladat. Aligha vitatja bárki, hogy Eszenyi nem spórolt az energiájával: belepakolt mindent, ahogy sokszor elmondta, a színház a mindene, az otthona, a magán- és a közélete. Számára természetes, hogy újra pályázik, és reméli, hogy az elmúlt tíz év mellette szól.

Jóindulatú fölvetés, hogy tíz év egy ekkora „üzem” élén fizikailag is, pszichikailag is erősen igénybe veszi, amortizálja a mindenért felelős direktort – ráadásul Eszenyiről köztudott, hogy még a plakátok betűtípusáról is ő dönt, mindenki neki számol be mindenről, vagyis nincs szünet az igazgatásban. Emellett rendez – mi több, a Marton Lászlótól megörökölt hagyomány jegyében belerendez a fiatal kollégák előadásába – és játszik, utazik, nemzetközi kapcsolatokat ápol, Amerikáig megy színdarabért, Baliig egy fontos megbeszélésért – ebben bizony el lehet fáradni. Az igazgatói ciklus lejárta önmagában is indokolhat egy nem brutális (és nem politikai) váltást. Esélyt a váltásra – mindenképpen.

Így gondolhatták azok is, akik szintén beadták pályázatukat a Vígszínház igazgatói posztjára: Csányi János és Rudolf Péter (itt jelentem ki gyorsan, hogy sem a személyükkel, sem a pályázatukkal semmilyen kapcsolatban nem állok). A színházban volt egy szavazás arról, hogy ki képviselje a társulatot a főváros szakmai bizottságában (milyen kár, hogy maga a főváros nem veszi komolyan ezt a bizottságot), és az igazgató jelöltjével, Hegedűs D. Gézával szemben a dolgozók nyolcvan százaléka Hegyi Barbarára szavazott. Aznap a Mikve ment volna a Pesti Színházban, de Eszenyi Enikő betegsége miatt elmaradt. Ez is tekinthető normálisnak, ilyen mindenkivel előfordulhat.

Eszenyi Enikő

Egy normális ügymenetben ilyenkor az következik, hogy van egy társulati ülés, amelyen a pályázók elmondják az elképzeléseiket, válaszolnak a kérdésekre, és igyekeznek maguk mellé állítani a többséget, Hegyi Barbara pedig a többség szavazatát viszi a szakmai bizottságba. Csányi János egy online felületet is kínál a társulatnak, ahol anonim kérdéseket is föl lehet tenni – némi vita után ez az információ kikerülhetett a próbatáblára. Rudolf Péternek február 28-án premierje volt a Pesti Színházban, „most minden erőmmel és energiámmal arra koncentrálok, hogy védjem a színészek munkaképességét, de természetesen, ha lesz ilyen társulati ülés, ott leszek”, mondta előtte.

Ilyen társulati ülés egyébként mindenütt szokott lenni, ahol több pályázó van, legutóbb az Operettben és Szegeden is volt. Eszenyi Enikő azt mondja, hogy „mivel két pályázó nem hozta nyilvánosságra a pályázatát, arról a kettőről úgysem lehetne szavazni” (ebben téved), valamint „Hegyi Barbarát azért választotta a társulat, mert bíznak benne, hogy amikor a szakmai bizottságban elolvassa a pályázatokat, jól fog dönteni” (ez lehetséges, de nem ártana, ha ismerné a társulat szándékát). Ő nem hozza nyilvánosságra a pályázatát május 1-jéig, amikor is bejelenti a következő évadot, „hiszen üzleti titkok vannak benne”. És ameddig egy jobb új világban nem lesz erre normális szabályozás, addig minden oldalról marad a maszatolás, a titkolózás, a titkosítás, miközben többmiliárd forintos költségvetésű közintézményre pályáznak.

Rudolf Péter

Aztán társulati ülés ugyan tényleg nem lett, de március 2-án lett egy szakszervezeti toborzó gyűlés, amelyen a három igazgatójelölt a mintegy százötven fős hallgatóság előtt fejenként húsz percben ismertette pályázatának lényegét, és válaszolt a kérdésekre. Illetve ketten válaszoltak, Eszenyi Enikő esetében erre nem jutott idő.

Az igazgató a színház nemzetközi reputációját is szorosan felügyeli: a vendégrendezők látogatását ő viszonozza: ha Tompa Gábor II. Richárdot rendez a Pestiben, akkor volt vagy lesz egy Eszenyi-rendezés Kolozsváron. És Prágában. És Pozsonyban. És Szentpéterváron. És nem személyes haszonszerzésből, ebben biztos vagyok, hanem abból a meggyőződésből, hogy a színház és ő: egy. Ezért kell kigyomlálni a Facebook-oldalról a leghaloványabban negatív kommentet, vagy azt, amelyik Rudolf Péter mellett érvel. Szerintem nem is tud erről, a mindent-ellenőrzés ellenére; nyilván vannak lelkes segítők, akik maguktól is megcsinálják az ilyesmit. „Tényleg a színház az otthona”, mondja egy színész. „Csakhogy nekünk nem; családunk van, ünnepeink, és nem biztos, hogy huszonnégy órában akarunk rendelkezésre állni. Nem biztos, hogy szeretünk Nagypénteken játszani, október 23-án Mágnás Miskát próbálni.”

Számos színésszel és színházi dolgozóval beszéltem, akik fölemlegették az autoriter vezetési stílust – ami amúgy egy színházban sokak szerint helyénvaló lehet, bár ez is megérne egy külön vitát –, és nehezményezték a kiszámíthatatlan lélektani ingadozásokat. „Cukor és ostor”, mondja az egyikük. „Megalázás, nyilvánosan, a többiek előtt.” „Hogy miattam nem ért semmit az aznapi próba.” „Aztán pár óra múlva együtt kell játszani – elképzeled?”

Miért nem tesznek panaszt az érintettek? Azok, akiket állítólag „letehetségtelenez” az igazgató, vagy azzal fenyeget, hogy ha elmennek, senki nem fog dolgozni velük, eltűnnek a süllyesztőben. Mert kiszolgáltatottak? Mert félnek? Talán egymástól is? Hiszen a megfelelni vágyás nagy úr: házon belül jelentenek és feljelentenek – ha hinni lehet a szóbeszédnek. A nézőtéri néni rémületét magam is megtapasztaltam, amikor a nehéz pótszéket megpróbáltam bevinni a nézőtérre, „ez az én dolgom”, mondta idegesen, „és a többiek figyelnek, mert mi figyeljük egymást, és baj lesz, ha meglátják”. Nem hiszem, hogy ez igazgatói utasítás lenne, de az atmoszférára jellemző.

Balázs László ügyelő volt a Vígben, aztán a Pestiben, de számára a harci koreográfia betanítása a legfontosabb; nemcsak színházban, számos filmben is dolgozott, dolgozik. A színházból nem elsősorban Eszenyi miatt jött el, mondja, „én jól tűröm a lelki abúzust”, teszi hozzá. Mint ügyelőnek, az ő dolga volt leállítani a próbát akkor, amikor már minden határon túlment, „szigorúak a szabályok”, mondja, „és nekem teljesen mindegy, ki ül odalent, egy vendégrendező vagy az igazgató, én felelek mindenki biztonságáért”. Nem viselte meg az, ami a szemtanúkat igen: az ordítozós jelenet, hogy ő többet ne menjen oda.

„Hosszan sorolhatnám a hasonló panaszokat, meg a neveket is, akik elmentek.”

„A fluktuáció egy ekkora hatalmas intézményben eléggé természetes”, mondja Eszenyi Enikő. És a kisebbekben is az, teszem hozzá én, legföljebb arányait tekintve van az a mérték, ami már nem természetes. Tíz év alatt tíz dramaturg, tizenhárom igazgatói titkár, tizennégy sajtós. Színészek, akik már az ő hívására mentek oda, játszottak komoly szerepeket, és mégis hamar elmentek: Stohl András, Hevér Gábor, Hajduk Károly és még sokan mások, több mint ötvenen. Ekkora fluktuáció – ha a társulati létszámokkal arányosítjuk – többszöröse a más színházakban tapasztalható mozgásoknak, és aligha lehet a sorozatok és a versenyszféra elszívó erejére fogni. Az eltávozott színészek, művészeti és műszaki dolgozók közül a legtöbben más színházakban, más társulatoknál, esetenként független csapatokban kötöttek ki.

Február 25-én váratlanul mintha szerződtetési tárgyalások kezdődtek volna: ábécérendben hívta magához az igazgató a színészeket. Eddig ezek a tárgyalások áprilisra tolódtak, vagyis túl későn történtek.