Henrik Ibsen: Peer Gynt / Volkstheater, Bécs
2020.03.03.

Három színész játszik három Peer Gyntöt – Bodó rendezésének igazi kérdése, hogy kiadnak-e egyet. Elgondolkodtató, retard hatású előadást láttam a bécsi Volkstheaterben – tudják, mint az elnyújtott hatású gyógyszer. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

A három Peer Gynt: Jan Thümer
A három Peer Gynt: Jan Thümer, Nils Hohenhövel és Günter Franzmeier

Egy fehér doboz – ez a színpad; a hátsó fala szükség esetén nyílik, a tér szűkül, éles háromszögbe megy át. A fal és a padló találkozása finom, gömbölyű átmenet – Bobor Ágnes díszlete illúziómentes teátrális tér. És mégis megjelenik benne Peer kalandos életének összes kanyarja – avagy mindaz, amire vágyott, amit elképzelt, amit fejben bejárt. Bodó Viktor nagyívű rendezésében ez legalábbis kétértelmű – de semmi szükség az egyértelműsítésre. Van, ahogy van.

 

A lényeg úgyis Ibsen darabjának központi kérdése: a küzdelem, a csapódás, a vívódás a kétféle életstratégia között. „Légy elég magadnak”, mondja Dovre manó, ez a trollok vezérlő csillaga. „Légy önmagad”, ez az, amire Peer vágyik, és az önmegvalósítás tartalma igazán egyszerű: nagynak kell lenni, császárnak, királynak. De hogy az a takaróban vizesen didergő fiú, aki épp elhazudja hitetlenkedő anyjának legutóbbi nagy kalandját, amint vágtat a bak hátán a veszélyes hegygerincen, elmozdult-e egyáltalán a kerekesszékben ülő Aase mellől, arra nem vennénk mérget. Tehetetlenül nézi, amint a kalapos végrehajtó lepecsételi azt a kevés tárgyat, ami még maradt.

 

Ingrid (Gryllus Dorka) és Peer (Nils Hohenhövel)
Ingrid (Gryllus Dorka) és Peer (Nils Hohenhövel)

Három Peer Gynt keresi önmagát Bodó rendezésében, és bár három korosztályhoz tartoznak, mégsem a kézenfekvő időmúlás szerint váltják egymást; pontosabban nem is váltják egymást, hiszen legtöbbször mindhárman ott vannak a színen. És nem, nem holmi kórus ez, hanem osztott szerep: két Peer Gynt is segíti például a legfiatalabbat, hogy ne kaparják ki a szemét Dovre trolljai, és kimenekülhessen a csapdából. Olykor együtt mozognak, máskor belépnek, majd eltűnnek; tudnak egymásról, hiszen fokozottan egyek. Amikor „szétmozdulnak”, puhává válik a figura körvonala, amikor egyikük viszi a jelenetet, megint „megszilárdul”. Kell persze ehhez a finom, kicentizettre koreografált jelenléthez három pompás színész: Nils Hohenhövel, Jan Thümer és Günter Franzmeier. Pulóverük a korral sötétedik, fehértől barnáig. (Jelmeztervező Kovács Andrea.)

 

Egyébként szinte minden fekete és fehér az előadásban – Dovre lánya zöldben, Solvejg kékben van, ők a kivételek. A Zöldruhás nő veszélyes affér – bár a röpke egymásra találást lágy zene, a Something Stupid kíséri (tudják, Robbie Williams és Nicole Kidman, no meg itt a szereplők), és két napszemüveges „bizti-troll”. És ha már zene, a szerencsés megmenekülés után jön a Song Sung Blue is (Neil Diamond); és Solvejg. Ez tán az egyetlen tiszta szerelmes pillanat az előadásban, az odaadás maga (Evi Kehrstephan nem légiesre, tünékenyre, hanem öntudatosra veszi, a Zöldruhás nőt meg dominára) – és tényleg egyetlen pillanat, hiszen máris felbukkan a Zöldruhás nő nyomorék fia...

 

Minden Peer Gynt-előadás egyik fokmérője az Aase halála-jelenet. Bodó pompásan eltalálja azt a sávot, ahol a beszéd alatt és mögött sokatmondó, gazdag gesztusokból képződik meg a gyöngédség és szeretet, és az anya-fia búcsú igazán megrendítő, mégpedig azért, mert oly tisztán és logikusan következik a két ember kapcsolatából. Peter Zadek Peer Gyntjében láttam hasonlót: a fiú maga elé, az ölébe húzza az anyját (micsoda színésznő ez a Steffi Krautz!), és együtt vágtatnak a Soria-Moria vár és Szent Péter felé... És mire odaérnek, már belép a két másik Peer is.

 

Együtt indulnak útnak; van itt minden, pia, drog, Griegtől a Manók tánca. A „gynti én” szenvedélyes keresése hol a könnyű pénz, hol a prófétálás felé viszi őket; Anitra egy zenekart „hangszerez le” (Gryllus Dorka játssza, aki korábban a ledér Ingridet is), mert „everybody hurts”; és máris a tudós az élet császára, aztán Egyiptom a helyszín, tán ott lelnek rá a „gynti énre”. Ahonnan csak egy lépés Dr. Begriffenfeldt birodalma (őt Stefan Suske alakítja, aki Dovrét is), a bolondokháza, ahol tényleg lehet császár és önmaga bárki.

 

Solvejg (Evi Kehrstephan) és a három Peer Gynt. Forrás: Volkstheater.at. Foto:
Solvejg (Evi Kehrstephan) és a három Peer Gynt. Forrás: Volkstheater.at. Fotó: lupispuma.com 

Igen, van a Sovány (máshol Görbe). És nem, nem mondja a fontos mondatot, hogy Peer „túl erős, nők állnak mögötte”. Mert ez a Peer nem erős, ez a Peer bevállalós, szájhős, nagyravágyó, csupa felszín. Van neki sármja, svádája, lendületes szövege – de belső erő, morális súlypont, az nincsen.

 

A darab második fele pörgős látványszínház, fehér füsttel, vetítéssel, zenével és hatásos koreográfiával – és poénokkal is bőven megtűzdelve, melyek közül a korona és fogkorona párba állítását emelném itt most ki. A hazafelé vezető hajóút már a baljós véget jelzi, a viharral, a kíméletlen önmentéssel, de ezt a részt a rendező – a dramaturgokkal, Veress Annával és Veronika Maurerrel együtt – alaposan meghúzta. A híres csupahéj-hagyma – Peer maga, sőt, a három Peer: egymás után hántják le magukról a ruhát, végül ott állnak anyaszült meztelenül.

 

Peer még alkudozik kicsit a Gomböntővel, Dovre a fejére olvassa, hogy egész életében a troll-krédó szerint élt – mindig elég volt magának –, és Bodó értelmezésében nincs feloldozás. Az előadás során fokozatosan halványuló Solvejg-alak nem váltja meg a szerelmével Peert – mert nincsen sehol.

 

Ennek a markáns állításnak elegáns, szép és megrendítő bizonyítása az előadás. Ellenfényben egyre terül a füst, és lassan elnyeli a három futó-táncoló figurát. Már el is tűntek.
Szerző: Csáki Judit