Alkalomadtán születik egy film, amire ujjal lehet mutogatni, ha valaki megkérdezi, mi a gond a mai fiatalokkal. Az olyan alkotások, mint a Kick Ass, vagy a Deadpool büszke képviselői ennek a kategóriának. Görbe tükröt mutatnak a popkultúrának, ami szülte őket, közben némi kreativitást próbálnak csempészni a hollywoodi blockbusterek merev rendszerébe.

Ezt a szellemiséget esetünkben egy bizarr új-zélandi független film igyekszik képviselni, melynek legfőbb vonzereje, akárhogy is nézzük, ennyiben áll: Harry Potternek fegyverkezei nőttek. Erre az egyszerű alaptételre építették a film hírét elterjesztő ötletes marketingfogást, ami talán a legsikeresebb része az egész produkciónak. A hálóingben és mamuszban nyílt utcán fegyvereket lóbáló Daniel Radcliffe paparazzi fotóira épített PR-kampány ugyanis remekül fordította hasznára a média szenzációéhségét és indította el a mémek áradatát, mindezt teljesen ingyen.

De sajnos hiába ismeri és mozgósítja olyan hatékonyan közegét, ha a végeredmény eltörpül saját hírneve mellett. A Talpig fegyverben valójában a legújabb online trendek apokaliptikus továbbgondolása egy hiperaktív akciófilm köntösében, az élő videojáték-közvetítések és a valóságshow-k ötvözete. Ezekből az alapanyagokból próbál felépíteni egy saját világot, amin belül szabadon fejezheti ki magát és mesélheti el történetét.

Világában az internet gladiátorok futurisztikus arénájává alakul át, ahol vérszomjas tömegek pszichotikus játékosok valódi élet-halál harcát követhetik élő közvetítésben. Ebbe a közegbe csöppen bele akaratán kívül Miles (Radcliffe), az esetlen videojáték-fejlesztő. Miután Miles összeszólalkozik valakivel a „Skizm” nevezetű véres műsor online fórumán, a több milliós nézettségű közvetítés tulajdonosa személyesen ront be lakásába, hogy móresre tanítsa a fiút. Ráadásul egy meglehetősen szokatlan módját választja a megleckéztetésnek: pisztolyt erősít Miles mindkét kezére és megteszi játékosnak a műsorában.

Innentől egy Crank-filmeket idéző ultraerőszakos ámokfutás veszi kezdetét, amit csak a felesleges expozíciók és a jellemfejlesztésre tett ügyetlen próbálkozások szakítanak meg alkalmanként. A 2006-os Jason Statham-klasszikus tagadhatatlanul nagy hatással volt a rendezőre, aki az elejétől végéig padlógázzal repesztő akciófilm hangulatát és tempóját igyekszik itt követni. Ezt vegyíti az eredettörténetek unásig ismert formájával és a szuperhősfilmek univerzumépítésével. A kreatív ötletek, amik egyben tarthatnák ezt az összetákolt építményt, azonban teljességgel hiányoznak belőle. Ettől függetlenül egy fantáziátlan, de szórakoztató zsánerfilm még válhatott volna belőle, de sajnos Jason Lei Howden rendezőnek ez nem volt elég.

Rajongói attitűdje mellé némi társadalomkritikát is megpróbált beleerőltetni filmjébe, ebbe azonban már teljesen belezavarodik. Célkeresztbe állítja az online közösségek mérgező hatását, a munkahelyi zaklatásokat és az internet anonimitása mögé bújó „klaviatúraharcosokat”, valódi véleményt viszont egyikről sem képes megfogalmazni. Éles szociális kommentár helyett mindössze üres közhelypuffogtatásra képes, de a film tempója nem is engedne ennél többet. Amikor az erőszakorgiából néha egy-egy villanásra feltűnik valami mélyebb gondolatiságot sejtető motívum, az mindössze annyira elég, hogy a nézőt kiszakítsa a film kellemetlen atmoszférájából. Ha úgy nézzük, ezt akár pozitívumként is fel lehet fogni…

Felépítését nézve, úgy tűnik, alkotói tudták a legkevésbé, hogy filmjük mi is szeretne lenni valójában. Műfajparódiának nem elég szándékos, hommage-nak nem elég kreatív, ráadásul még célközönséget is nehéz társítani hozzá. Online fórumok és videojátékok által felnevelt fiatalokról fogalmaz meg kritikát, referenciapontjait és poénjait mégis leginkább ők tudják értelmezni. Ezek a poénok ráadásul ritkán érnek célba. Akcióvígjáték létére a film humora furcsamód szinte teljesen mellőzi az eredetiséget és a legolcsóbb eszközökhöz ragaszkodik. Az egysoros beszólások és popkulturális utalások mellett egyetlen jól működő találmánya van: szórakoztató nézni, ahogy főszereplője a kezére rögzített pisztolyokkal próbál hétköznapi feladatokat elvégezni, mint az öltözés, az evés, vagy autóvezetés. Valószínűleg ez a poén lehetett a film kiindulópontja, ezt ugyanis jobban átgondolták, mint bármit, ami belőle következik.

A Talpig fegyverben legnagyobb nyertesei kétségkívül a színészek, akik legalább feltűnően jól szórakoztak groteszk szerepükben. Daniel Radcliffe karaktere a film nagy részében egy mentálisan zavart, Nix névre hallgató, szó szoros értelmében vett femme fatale elől menekül. Samara Weving eddigi karrierívébe tökéletesen illeszkedik ez a szerep, amivel még a Súlyos testi sértés, vagy az Aki bújt című filmekben alakított karaktereit is messze felülmúlja, ha vérontásról van szó. Ez a kedves arcú lány meglepően jól működik a Terminátor női kiadásaként. Daniel Radcliffe a körülötte kialakuló fanatizmust megunva tudatosan kezdett kisebb, független filmes szerepeket választani, amelyek új kihívással járnak és a lehető legtávolabb juttatják Harry Pottertől. Bár ő is tökéletesen passzol szerepébe, mint fegyverekkel menekülő kockafej, ezt a filmet valószínűleg nem a „legjobb döntéseim” kategóriába fogja majd besorolni.

Ha esetleg másfél óra értelmetlen mészárlás nem lenne elég, a rendező gondosan tesz róla, hogy filmje folytatásokra is alkalmas legyen. A Marvel-filmek példájára megpróbál saját szabályrendszert, pontosabban „univerzumot” kialakítani, de mivel alaphelyzete és karakterei is legfeljebb egy rövidfilmre lennének elegendőek, e nagyszabású ambíciók leginkább kínos hatást keltenek. Nagyjából ilyen lehet egy kiskamasz srác fantáziavilágába belecsöppenni, bár a végeredmény valószínűleg még neki is sok lenne. Szerencséjére őt be sem engednék a filmre.