Eötvös Péter a Müpa jelen évadának zeneszerzője, s ezzel olyan figyelmet kap, amelyet életműve feltétlenül megérdemel: február 21-én az ő műveit játszotta a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara a komponista vezényletével. Kettő közülük egészen új (egyben hazai bemutató), a harmadik pedig a szerző egyik legnevesebb alkotása.

 

Eötvös Péter

A 76 éves Eötvös afféle hídember: biztos vagyok benne, hogy ha kellő távolságból rátekintenek majd a jövő zenetudósai a 20-21. század zenéjére, összegző figurát fognak benne látni. Olyan zeneszerzőt, aki még mindig friss revelációként tudja tálalni azokat a zenei felfedezéseket, amelyeket száz évvel ezelőtt például Debussy talált a Jeux című szimfonikus művében, s közben az idősebb pályatársához, Kurtághoz, a nyugati zene nagy összegzőjéhez is kapcsolódik.

 

A Dialógus Mozarttal Eötvös tavaly megjelent szerzői lemezére is felkerült (ezen a Frankfurti Rádiózenekar játszik, a BMC adta ki), és hasonlóképpen például Messiaen Un Sourire című művéhez, a salzburgi mesterrel való rokonság legfeljebb a részletes elemzés után detektálható. Nem egy Mozartiana-szvitről van tehát szó, hanem egy Mozart-kézirat töredékeinek felhasználásáról, a kilencrészes, scherzo-hangulatú mű pedig úgy épül fel, hogy az egyre sűrűsödő zenei szövet mindig visszatér a kezdőponthoz, hogy aztán más variánssal folytassa útját. (Ez az alcímben szereplő da capo jelzés sajátos értelmezése.) Szellemes, furfangos muzsikáról van tehát szó, nem többről, de úgy tűnt, a Rádiózenekar szólamvezetői és zenészei (élükön Oláh Vilmos koncertmesterrel) megtalálták az örömüket benne.

 

A szerzői est legizgalmasabb kompozíciójának a Reading Malevich című, alig több mint negyedórás zenekari darabot találtam, amely Kazimir Szeverinovics Malevics egyetlen festménye, a Suprematismus No. 56 alapján készült. A geometriai absztrakció orosz-szovjet mesterének képe leltárszerűen összefoglalható: sárga, piros, fekete, kék téglalapok, egy zöld kör, egy kék uszonyforma, vonalak… Hasonlót hajt végre Eötvös is, az absztraktot egy másik médium nyelvére konvertálva.

 

A zenei anyagot ismétlődő formák és világos tagolás jellemezte, olyanféle letisztultság, ami az ihletadó festményt is, amelyen csak monoszínek találhatók. A Malevics-festmény ugyanakkor csupán ihletadó, semmiképpen sem programzenét hallunk – vagy ha igen, nem feltétlenül van értelme a hallgatónak azon agyalni, melyik szakasz és szekció melyik geometriai forma zenei portréja. Eötvös művének érdeme a jól követhető, fraktálszerű szerkesztésmód, és a színes hangszerelés, amely elektromos gitárt, Hammond-orgonát, hárfát, cselesztát és cimbalmot is foglalkoztat.

 

A szerzői est második felében Eötvös saját, talán legismertebb zenekari művét, az Atlantist vezényelte, azonban az előadás nyilvánvaló izgalmai és erényei ellenére nem sikerült a legjobban. Hogy ennek mi az oka, azt sokáig kutattam – nem csak az előadásban, hanem magamban is, hogy miért nem volt rám nagyobb hatással ez a monumentális, apokaliptikus tabló, amely olyan érzékletesen jeleníti meg a mikro- és makrovilág összefüggéseit, és a gyorsuló világban egyre ritkábban átélt kozmikus tapasztalatokat. Az Atlantisban az a tematika jelenik meg, amely Eötvös művészetében sokszor visszaköszön, például a Psychokosmos című zenekari darabban, amely nyilvánvaló előképe az Atlantisnak: ez civilizációnk elsüllyedésének víziója. Nem rémisztő, de határozottan megjelenő jövőkép, amellyel a szerző nem riogatni akar, de igyekszik a fejünkbe vésni: a jövő a jelenben kezdődik.

 

Az Atlantis nem a koncertszervezők álma, a zenekar összetétele ugyanis meglehetősen szokatlan. Több szintetizátort, tíz ütőhangszerest, valamint szóló cimbalmot (Lukács Miklós), baritont (Haja Zsolt) és gyermekszoprán hangot (Kussinszky Hanna) kér a kotta. Az ütőarzenál javarésze az oldalerkélyekről szólt, a közönséget valóban körülölelte a zene, az Atlantis azonban ezen az estén csupán lebilincselő audioélmény volt, mintsem csontig hatoló tapasztalat. Lehet, hogy ez a szerző-karmesteren múlott, aki túlságosan is józanul lát a saját művei vezényléséhez, miközben alkotásaira éppen az a kozmikus fűtöttség jellemző, amelyet egyébként személy szerint nagy örömmel üdvözlök a kortárs zenében.